Hitel, 1939 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1939/4. szám - Szekfű Gyula: A magyar jellem történetünkben
A magyar jeítem történetünkben 305 megelőzőleg kötötte le János Zsigmond és követe, Békés Gátpár, a speyeri szerződés által Miksa királynak; ezen Báthory nem változtatott, hanem a szerződés értelme szerint elismerte Erdélyt Magyarország részének, magát a magyar király alattvalójának, titkos tanácsülésben hűségesküt tett, mint erdélyi vajda Miksának és megigérte, hogy kivánságára bármikor visszaadja hivatalát. Nem is vett fel egyéb cimet, mint az erdélyi vajda és székelyek ispánja hagyományos titulusát. Az Erdély területén fekvő királyi, azaz vajdai várakat csak Miksa engedelmével vette kezébe. Bécsbe követséget küldött, osztrák hercegnőt kérve magának fe- leségül. Nem is annyira Békés Gáspárnak a bécsi udvartól támo- gatott felkelése idegenítette el a nyugati szövetségtől, mint inkább politikai látókörének tágulása és az a sok új hatalmi eszköz, mellyel a lengyel királyi trón elfoglalása után rendelkezett... A lengyel haderő élén, egyesítve azt az erdélyivel, lehetségesnek tűnt fel előtte Magyarország felszabadítása és területi egyesítése Nyugat és Kelet nélkül, a tőrök és német hatalom ellenére. Ehhez azonban előzetesen a legsürgősebb lengyel kérdéseket kellett megoldania s az 1569-ben megkötött lengyel-litván unió követke- vetkezéseit levonni, Liv-, Lett- és Kurországot felmenteni az orosz nyomás alól és Rettenetes Iván támadásaival szemben Lengyelországot hosszú időre biztosítani... Tudjuk, hogy a török és német hadjáratra már nem maradt ideje, őt is felőrölte a szinte lehetetlen feladati szétesett hazájának újra egybekovácsolása... Bocskainak már csak kettő közt volt választása, akárcsak a Barátnak. O előbb választotta a németet, csak utóbb a törököt... 1602-őt Írnak... Basta rémuralmat kezd és visszaadja Bocskai, mint Rudolf hű embere és tanácsosa erdélyi birtokait. Ekkor (Bocskai) Erdélybe jön, végigjárja birtokait és megismeri az állapotokat, melyeket a német segítség hozott létre. Az ő józan érzékének ez elég volt. Nem kell azt képzelnünk, hogy hamut hintett fejére, látva, hogy tíz esztendőn át hiába ontotta nagyúri ösz- szeesküvők és hadseregek vérét, hiába járt vérözönben, — az út rossz útnak bizonyult. Nem kesergett és nem vezekelt, mint a nomád-lovas ősök sem érzelegtek, ha az orosz puszta úttalan útjain eltévedtek, s közel az éhhalálhoz vissza kellett fordulniok. Talán vállat vont, talán ezt sem tette. De azonnal visszafordult a rossz útról. Kiment bihari birtokaira, érintkezésbe lépett a törökhöz menekült erdélyiekkel és előkészítette a felkelést, mely egész életének megtagadása lett. A tőrökhöz állva nem melegedett vele össze i azt kell hinnünk, hogy a haza boldogulásának akadályozóit, törököt és németet, sem nem szerette, sem nem gyűlölte. Mindegyiket hidegen nézte és nyugodtan mérlegelte hatalmi eszközeiket és módszereiket. Nemcsak magát, a magafajta magyar politikust is jellemezte, mikor feleslegesnek tartotta, hogy a főherceg bőbeszédű követet küldjön hozzá, mert bár „sem az dialektikához, sem az rhetorikához nem tudunk, a dolgot önmagát nézzük, csak az mi nemzetünk javát és magunk megmaradását, azonkívül a szók és rábeszélések minálunk semmit sem fognak“. A „dolgot önmagát" néző politikustól semmi sem áll távolabb, mint
