Hitel, 1937 (2. évfolyam, 2-4. szám)

1937 / 2. szám - Bözödi György: Az erdélyi színjátszás

AZ ERDÉLYI SZÍNJÁTSZÁS

A SZÍNJÁTSZÁS Erdélyben nem maradt hű hagyományaihoz, Ez annál feltűnőbb# mert a szellemi, lelki életnek minden más megnyilvánulása igyekezett a háború után megkeresni történelmi vonatkozásait és mohón engedte le gyökerét a mély múltba, hogy onnan tiszta, életerős nedvet szívjon

Az

irodalom egyszerre felismerte hivatását és megtalálta útját az erdélyi magyarság kisebbségi életében, a társadalmi, gazdasági szervezkedés pedig az első évek határozatlansága után ma mind tisztábban látja célját és egyre céltudatosabban végzi munkáját. Sem az irodalom, sem a társadalmi, vagy gazdasági élet nem gyökerezett olyan múltba és hagyományokba, mint a színház és mégis valamennyi nagyobb munkát fejtett ki, irányítást és nevelést adott, nagyobb hivatást töltött be eddigi életünkben. Száz évvel ezelőtt, a nemzeti föllendülés korában a színjátszás és éppen a kolozsvári színjátszás volt az, amely megmutatta, hogy a nemzeti újjáéledésnek melyek a módjai és útjai. Csodálatos, hogy az első magyar színház városában mennyire gyökértelenül maradhatott^ a színjátszás a közhatalom változása után. Semmi mondanivalója nem volt a mostani magyarság számára, semmi célt, semmi hivatást nem látott maga előtt. Pedig mindenki tudta, hogy mit kellene mondania és mi volna a hivatása. A közönség ezt várta és ezt várták, illetve ennek a megvalósulását remélték azok is, akikre közvetlenül hárult a színház fenntartásának gondja, így érthető, ha nagy erőfeszítéseket és néha jelentékeny anyagi áldozatokat is hoztak a színház fenntartása érdekében. De sem a közönség, sem a vezetőség nem azért áldozott, ami van, — mert az nem érdemelte meg, — hanem azért, aminek következnie kellett volna és ami sohasem következett még be. A színházat fenntartották, nagy erőfeszítések árán tartották fenn, pedig a színháznak kellett volna hozzájárulnia a mi fenntartásunkhoz. A színháznak kellett volna segítségünkre lennie fennmaradásunkban. Ha így történt volna, nem lett volna szükség a folytonos támogatáskérésre és ma nem játszanának félház előtt. Szinte érthetetlen, hogy a színház miképpen veszíthette így el kulturális és nemzetfenntartó hivatását. És éppen akkor, amikor erre a legnagyobb szükség és a legkitűnőbb alkalom volna.

Nemcsak a helyi hagyomány, nemcsak a múlt kötelezi a kolozsvári színházat. Az ezekre való hivatkozás távlatokat nyit előttünk, de amint a tények mutatják, sajnos, a mai életben nincs hatóerejük. Húsz év alatt soha sem éreztük ennek a múltnak szellemét, ha a színházban voltunk. De nem hivatkozunk a szín