Hitel, 1936 (1. évfolyam, 3. szám)
1936 / 3. szám - Vita Zsigmond: Nemzeti hivatástudat irodalmunkban
Nemzeti hivatástudat irodalmunkban m meg egy gondolat mellett, néha észrevétlenül és váratlanul előre halad és a mag elvetője nem tudja követni a kiszökellő szár növését. A transylvániai magyar irodalom hiányainak, mulasztásainak és egyben hivatástudata csökkenésének az okát is itt kell keresnünk. Az első négy öt év lírája, mint ahogy azt az előzőkben láttuk, a közsszellem mélyben rejtőző hullámzását fejezte ki, erőket ásott ki és hozott a felszínre, az élet a transsylvániai sors törvényét érezte meg és így társadalomalakító is lehetett, A tájékozódni akaró próza is tovább vitt a sors parancsainak, az életből fakadó kötelességek föltárásában, megismerésében, de az egész életre kötelező érvényűvé nem tudta tenni, A néphez, a természetes élethez való visszatérés összetalálkozik az európai szellemnek a gépi, városi kultúrától való elfordulásával, de a visszatérés bátorsága és következetessége hiányzott és így még nem tudott megszületni az az irodalompolitika, amely irodalmi életünk alapjává és mindent átjáró erejévé tegye ezt a gondolatot. A mai transylvániai élet a társadalmi védő és elválasztó falak lerombolásával elsöpörte a régi „úri“ társadalmat és egységes népi közösséget alakít ki. Irodalmat akar ez a népi közösség, irodalmat, amelyet az ő élete éltet. Az irodalomnak vállalnia kell ezt a közösséget minden rétegében, meg kell találnia az utat leg- elrejtettebb pontjaihoz, különben hűtlen lesz a transylvániai élethez, Magának az irodalomnak, mint egységnek, hivatása, hogy az egész nemzeti testet átjárja és összeforassza. Az író az 1920-as években előljárva kutatta az élet útját, a szellem előre törtetett, az élet pedig meghallgatta a figyelmeztetést és követni tudta. A kritikai szemléletet és utána az építés szándékát, a munka felé irányító lökést az élet átvette és ki is szélesítette, Csakhogy az 1931-ben megjelent „Magunk reviziója“ volt a transylván irodalom utolsó nagy társadalom- és közszellem-alakító alkotása, amelynek gondolatait az egész fiatal nemzedék magával vitte, építő munkájának alapjává tette és életét e könyv szellemében igyekszik formálni. Az életet tehát így az irodalomtól kapott lökés vitte előre, S mégis, mintha az irodalom útmutatásait éppen az irodalom nem hallgatta volna meg. Manapság az élet minduntalan nekünk vágódó problémáit és a velük szervesen összefüggő nemzeti kötelességeket már nem kutatja a transylvániai irodalom olyan élénkséggel, társadalomformáló hatásából is sokat vesztett. Pedig az író felelősséggel tartozik az életnek. Előle kitérni, félreállva meghúzódni nem lehet: aki a küzdelem elől menekülni akar, azt könyörtelenül eltiporja az idő. A felelősség minden tettben benne szunnyad: az író a tollával harcol, küzd, vergődik vagy diadalmaskodik az emberibb életért, feszülő erők kirobbanásáéit, nemzete, faja, minden testvére boldogságáért, A felelősség viszi, kergeti, űzi. Az író a kor erőit bontja ki és szabadítja fel. S ezt kell tennie a transylván írónak is. Micsoda kötelességekre szólit a transylvániai élet? Társadalmunk és erőink vizsgálatának kényszerűsége sürget. Az író itt is megindította a munkát s azután átadta a tudós kutatónak. A tudós
