Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)
1962 / 2-3. szám
4 Hírünk a világban A “Hírünk a Világban” első számai nem álltak túl messze az illyési realizmustól,az uj lap helyzetünket a világ közvéleményében így ítélte meg 1951-ben: “1914-nel századunknak főleg politikára beállított köztudata előtt megjelent a porosz, majd náci imperializmust támogató, kisebbségelnyomó, szlávellenes, feudális Magyarország képe. S ezt a képet a II. világháború Magyarországa csak élesbítette. A mindig szimplifikáló világközvélemény nem is próbált különbséget tenni nép és uralkodó osztály, keleteurópai és nyugateurópai viszonyok közt, nem érdekelte a kényszer, a látszat szerepe. A kulturális kérdéseket pedig a politika szemüvegén át nézte.” 1 A lap az emigráció első kötelességének önmagunk világos látását tekintette. Tükröt akart tartani még mindig illúziókban élő honfitársaink elé. (Ezért nem is gondoltunk arra, hogy idegen nyelven jelenjen meg.) Hangsúlyozta, hogy csak ez az önmegismerés teheti képessé őket az emigráns főfeladatára: népünk önkéntes diplomatájának szerepére. S ha hírünk megjavításának legfőbb módját Illyés önmagunk megigazulásán kívül szellemi alkotásaink megismertetésében látta, ezt vallotta a “Hírünk a Világban” is: “Mi nem tartjuk azt, hogy ‘extra Hungáriám non est vita’, nemzeti büszkeségünk nem terjed annyira, hogy megpróbáljuk hamis perspektívában láttatni szerepünket és — itt adódhatna a másik félreértés — tudjuk azt is, hogy a Nyugat nagy nemzeteié mellett a magyarság teljesítménye aránylag még szerény. S amikor a magyar történelmet, a magyar kultúrát akarjuk Nyugattal megismertetni, nem a maga egészében kívánjuk azt elébe tárni — hisz így könnyen exotikummá, jobb esetben világirodalmi, világtörténelmi művek függelékének eldugott fejezetecskéjévé válna -— hanem annyiban, amennyiben alkotóelemét képezi az európai történelemnek és kultúrának . . . Vajon mely magyar géniuszokra gondolunk, akiknek jelentőségét szükségesnek tartjuk tudatosítani? Gondolunk elsősorban Bartók Bélára, korunk talán legnagyobb alkotójára a zeneművészet terén, aki oly tökéletesen egyesítette e kor két vezető gondolatát, a népben szunnyadó ősi erőket, mágiát a felsőbbrendű intelligenciával, s aki nemcsak a lényegében arisztokratikus magyar nép nagyszerű képviselője, hanem a modern nyugati ember megtestesítője is volt . . . Végül van olyan területe is a magyar géniusznak, mely még alig hatott eddig, ilyen például irodalmunk . . . Irodalmunk remekeinek megismertetése — bár tudjuk, hogy ez a legnehezebben keresztülvihető — elodázhatatlan feladatunk.”2 Illyés szerint a nemzetek exisztenciáját is érintő hatalmi harcokban a kis nemzetek jóhíre döntő tényező: “Kétségbevonhatatlanul következtetni lehet — irta 1944-ben — egy nemzet népszerűségére vagy népszerűtlenségére azokból a történelmi eseményekből, békeszerződésekből, jogrendezésekből és igazságtevésekből, de még szellemi és művészi kapcsolat-létesítésekből is, amelyek megteremtésénél nem puszta erő és érdek, hanem az érdeklődésnek és érdeknek finomabb fajtája: a rokonszenv, a megbecsülés, a jóakarat dönt.” 3 A “Hírünk a Világban” 1952-ben hasonló következtetésekre jutott: “A magyarság rossz megítélésében nagy szerepet játszik a politika —- nem a külföld, az ellenségek és vetélytársak politikája, mint azt magyar oldalon illúziókat hajszolva önvigasztalás és mentségként annyira szeretik hinni, hanem elsősorban a magyar politika, a magyar kormányzati rendszer, a magyar külpolitika. A század két nagy élet-halál küzdelme az egész életre rányomta a bélyegét. Irgalmasabb és humánusabb századokban nemzetek kultúrteljesítményei politikai ellenségeskedések ellenére is súllyal estek latba — a huszadik században nem . . . A magyarság nemcsak két háborút vesztett, két háborúban volt az ellenség oldalán a Nyugat szemében, hanem idegen is: belső kormányzata, életformája nem nyugati, elmaradt. A nyugatra kerülő magyarok nagyrészében a nyugati nem a neki megszokott, általa könnyen megértett polgári típusokat ismerte fel, hanem többnyire éppen azt az arisztokrata, oligarcha réteget, amelynek visszaszorításáért saját hazájában maga is nagy küzdelmet vívott. Ez az életforma, ez a típus a legjobb esetben is csak groteszk, de legtöbbször repulzív volt számára. A magyar hírnév helyreállítása szempontjából tehát ezért kétszeres jelentőségű az 1945-ös korszak . . . 1945-ben nem kormány, uralkodó réteg, vagy annak egy része nyilatkozott, hanem az egész magyar nép — és nem egy már eldőlt harc végén, hanem annak kezdetén. Nem azért, hogy egy politikai hiba következményei elől meneküljön, hanem hogy meggyőződésének nagy veszélyek árán is hangot adjon és hogy az elkövetkező kockázatos és véres harcban a meggyőződésének megfelelő oldalon kösse le magát. Ezt a döntést sem elvitatni, sem lekicsinyelni nem lehet. Jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a helyzet komorságára még teljesen rá
