Hírünk a Világban, 1962 (12. évfolyam, 1-3. szám)
1962 / 2-3. szám
2 Hírünk a világban ter művészetét egymással összevetve mérlegre tenni, amint ez oly gyakran történik, különösen most, amikor a nagyvilág és a szűkeb b haza éppen Kodály 80. születése napját ünnepeié. Mert amíg Bartók muzsikájában a magyar formaelemek sok más idiomatikus anyaggal egységbe olvadva alakították ki éles profilú stílusát, addig Kodály művészetét csakis a specifikus magyar táj hátterével és komplex egyéniségének rendkívül sokrétű szerepében a magyar kultúra egészében érthetjük meg igazán. Kodály minden muzsikai mesterműve, nemcsak zenei anyagában, hanem éppúgy zenén túli elemeiben szerves vonatkozásban áll a magyar kultúra valamilyen ágával. Akár vokális műveinek szövegeiben (népi versezeteiben éppúgy, mint a magyar költészet múltjából és jelenéből vett textusválasztásában, Balassitól, Kecskeméti Vég Mihálytól, Zrínyitől Csokonain, Berzsenyin, Kölcseyn, Vörösmartyn, Petőfin keresztül Adyig, Weöres Sándorig), akár a magyar népi és történelmi zenei múlthoz kapcsolódó kompozícióiban (Toborzó, Verbunkos, Kállai kettős, Páva-variációk, Budavári Te Deum, stb.) avagy óriási arányú pedagógiai célú művészetében, mindenütt szembeszökő ez a mélygyökerű, magyarságmeghatározó tényező zenei oeuvrejében. Pedagógiai vonatkozású műveivel a magyar zenei nevelés alapjaitól a legfelsőbb fokig a kisebb-nagyobb remekművek százain keresztül valósította meg a magyar zenei nevelés alapvető reformját és ezen az úton nemzetnevelésünknek a jövőre nézve leglényegesebb és legmaradandóbb bázisát rakta le, mert saját szavaival: “A tudatalatti magyarság egyik talpköve a nyelv, másik a zene.” Ez a vázlatos és itt inkább csak gondolatserkentő felsorolás is képet adhat arról, hogy Kodály művészete milyen rendkívül erős gyökerekkel kapcsolódik a magyar kultúra egészének televényébe, amely minden művészi inspirációjának forrása. Ámde, ha csak a zenész poéta doctus Kodályról szólnánk, evvel a magyar művelődéstörténetben betöltött szerepéről még korántsem adnánk teljes képet. Összhatásában páratlan az a dinamikus erő, amely sokrétű munkásságából a magyar kultúra összterületére kisugárzik. Elsősorban megemlítendő itt rendkívül mélyvágásu népzenetudományi kutatómunkája. Összehasonlító népzenei tanulmányainak köszönhetjük a magyar népzene ősrétegének a rokonnépek zenéjével való kapcsolatai feltárását, mellyel a zenei folklóron túl a nyelvészeti, őstörténeti, néprajzi, néplélektani, régészeti kutatásoknak is új távlatokat nyitott. Az ő nevéhez fűződik a magyar nyelv romlása ellen életrehívott mozgalom megindítása és idevágó nyelvészeti tanulmányai a kifinomult hallású zenész-fül érzékenységével, a tudós alaposságával és a kultúrpolitikus jövőbelátásával ragadták meg a kérdés lényegét. Magyarország jelenkori történelmének abban az igen rövid korszakában, amikor a múlt és a jelen egyformán reakciós politikai rezsimjei között egy pillanatra minden becsületes magyar ember szívét megdobbantotta egy demokratikus, európaian új Magyarország felépítésének reménysége, Teleki Pál kormányának kultuszminisztere, Szinyei Merse Jenő, — hosszú nagy idő után az első igazán magyarul érző és gondolkozó államférfi ezen a poszton — joggal nevezte ünnepi felköszöntőjében Kodályt 60-ik születésnapja alkalmából a “magyarság egyik legnagyobb tanítómesterének”. Mert a művész és tudós Kodály mellett a pedagógus Kodály éppen olyan súllyal esik latba. De nemcsak mint 35 éven át a Zeneművészeti Főiskolai tanszékéről kikerült és ma az egész világon vezető új magyar zenészgárda felnevelője, hanem ezen túl annak a magyarság jövőjére nézve felmérhetetlen jelentőségű pedagógus mozgalomnak megteremtője és máig aktív spiritus rektora, amely a gyermek zenei nevelését az óvodától kezdve a legmagasabb kiképzésig a legtisztább magyar és európai hagyomány szellemében építette ki. Mint zeneszerző a szebbnél-szebb gyermekkórusok százait komponálta és másfélévtizedes kitartó, semmi nehézségtől vissza nem riadó szervezőmunkával, szóban, írásban és a hangok médiumán keresztül küzdött a konzervatív megnemértés és politikai reakció elgáncsolásai ellen e cél érdekében. És vajon nem szomorúan jellemző-e, hogy ma a nemzetnevelő Kodálynak egy európai Magyarország megvalósulásának háború utáni rövid kétéves délibábja után éppúgy harcolnia kell az iskolai énekórák számáért, a szolfézs-tanítás fenntartásáért, a népzenei oktatás kérdésének fontosságáért, mint ezelőtt negyven évvel! Aki Kodály egyéniségének és a magyar művelődésben betöltött szerepének ezt a ha(Folytatása a harmadik oldalon)
