Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-07-01 / 4-5. szám
Bibliográfia 11 abba a keményfejúségbe ütköztek, ami általában megakadályozza, hogy az egyik magyar elismerje a másik álláspontját. A tekintély és a legális fikciók tisztelete (mint a Szentkorona tanáé) erős vonzóerővel rendelkeznek Magyarországon és az abszolút monarchia, melyet a nép megkérdezésének a látszata enyhít, látszik képesnek arra, hogy a legjobbat hozza ki a magyar jellemből ». Az elismerés ellenére sem kerüli el se Nagy Lajos, se Mátyás a vádat, hogy külpolitikájuk orientációja volt felelős nagy mértékben a mohácsi vészért és annak következményeiért. « Abban az időben a magyar király még ellensúlyozhatta volna a szultán hatalmát ». Igaz viszont, hogy a fait accompli után Nyugateurópa felelősségét emeli ki Sinor újra meg újra. Könyvében mindvégig erősen hangsúlyozza Magyarország nyugati orientálódását. Mikor IV. Béla visszautasította a tatárok szövetségi ajánlatát, « Magyarország első alkalommal vállalta, a nyugati civilizáció iránti szolidaritásból, azt a kockázatot, amivel a hatalmas keleti szomszédokkal való szembeszállás járt». Későbbi időkről szólva Sinor azt írja, hogy «egy politikai sablonnal találkozunk [melynek lényege hogy] a nyugati hatalmak zavart kíséreltek kelteni a Habsburg birodalom háta mögött; Keleteurópa kisebb országai pedig életszükségletből Nyugateurópában kerestek szövetségeseket a német terjeszkedés ellen... Ezek a szövetségek sohasem működtek hathatósan... s így a magyarok (és gyakran a lengyelek is) fel kellett hogy áldozzák magukat, hogy a nyugati hatalmak terhét enyhítsék... S valahányszor egy olyan hatalom tűnt fel Keleten, mely elég erős volt, hogy megtámadja a németséget, Magyarország volt a konc, amelyet habozás nélkül vetettek oda». Érdekes e gondolat némileg cinikus továbbfűzése: «Senki sem vádolhatja a nyugateurópai államférfit, ha saját népéről a nyomást [keleteurópai zavarkeltés útján] terelte el. Kevésbé megbocsátható viszont, hogy magyar államférfiak nem voltak képesek vagy nem akarták felismerni a nyugati segítségbe vetett remények hiú voltát ». A magyar történelem mélypontja Sinor szerint a Jagelló-kor és ami utána következik, s legellenszenvesebb alakja Werbőczi. A történelemnek talán « legszégyenletesebb » törvényhozása, mely a nagy parasztlázadás után az addig meglehetősen rugalmas társadalmi megoszlást nemesek és nem-nemesek között « örökreszóló » doktrínává emelte, talán nem dominálta volna a magyar élet következő három évszázadát, ha ez a « brilliáns jogász » nem kodifikálta volna épp ezidőben a magyar szokásjogot. E kor örökségét látja a szerző a későbbi ellenállásban, melyet a magyar rendek, elsősorban főrendek, például a felvilágosult Habsburgok ellen tanúsítottak. Ebben az ellenállásban «nincs kapcsolat a nyugati alkotmányos fejlődéssel, mely az abszolút uralom eltűnéséhez vezetett... inkább egy felvilágosult uralkodó küzdelméről volt szó szinte kőkorszakbeli politikai ideák ellen ». A nemesi osztállyal annak teljességében csak a reformkorban köt békét a szerző, Magyarország történelmének « egyik legdicsőbb periódusában », amikor — a Mohácsot megelőző idők óta — annyit a nemzet még senkinek sem köszönhetett, mint a « legnagyobb magyar » nak. Kossuth, akivel szemben különben vegyes érzelmekkel viseltetik Sinor, megkapja az elismerését azért, hogy az utolsó rendi országgyűlést rávezette olyan határozatok hozatalára, amilyeneket « még nem hozott parlament ennyire a saját tagjainak személyes érdekei ellen ». A szabadságharc bukása nem lepi meg, mert « senki sem gyengébb mint a géniusz a középszerűséggel szemben ». Ez utóbbi jellemzéstől a Habsburgkornak kevés szakasza menekül; Mária Terézia a főkivétel. A kiegyezés után visszaesni látja az előjogaitól megfosztott nemesi osztályt a « feudális mocsárba »; negyvennyolc demokratikus ideáljai szerinte « vak, korlátolt és korrupt nacionalizmussá» fajultak el.
