Hirünk a Világban, 1959 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1959-01-01 / 1-3. szám
28 Hírünk a Világban dezték őket, tulkésőn ahhoz hogysem a hajóra visszaküldhették volna. Családostul, pogygyászostul — (még konyhai tűzhelyet is vittek magukkal) — az ottani Gokoku-ji templomba helyezték el őket, töltsék ott az éjszakát. Másnap reggel a Starling fölszedte horgonyait, « ottfelejtvén » a négytagú Bettelheim családot. Néhány óra múlva a francia Sabine nevű csatahajó egy másik miszszionáriust, Leturdu atyát tette partra. S Bettelheimék nem adták vissza a Gokokuji templomot nyolc éven át. Bettelheim bedeszkázta a buddhista oltárt, kidobálta a « bálványimádás pogány bútorait », jóllehet a Shuri kormányzat tiltakozott ez ellen. Mindenesetre ezt az incidenst Bettelheim úgy könyvelte el, mint a kereszténység első győzelmét a szigeten. S felajánlotta szolgálatait a kormányzatnak: gyakorlati gyógykezelés, angol, földrajz és asztronómia tanítása... A kormányzat válaszolt, hogy az okinawaiak meg vannak elégedve a kinai orvosi gyógykezeléssel, a nép nem igényli az angol nyelv tanulását, sem az asztronómiát nem hiányolja... S ezzel Bettelheim számára kezdetét vette a kormányzattal vivott hosszú harc, mely a csaknem kilenc év alatt, amit Bettelheimék Okinawán töltöttek, szakadatlanul tartott. Ahogy a hónapok múltak, Bettelheim ujabb erőfeszítést tett, hogy áttörje a kormányzat tilalmait. Kinai oktatókat kért, akiket az Evangéliumok kínaira fordítására akart felhasználmi. Az oktatókat, mikor ez kitudódott, természetszerűleg azonnal visszavonták. Az öttagú család, — a legkisebb Bettelheim Lucy Lewchew már Okinawán született, — a kormányzatnak nagy gondot okozott, miután csak figyelemmel kisérésük is száz embert foglalkoztatott. Inasukat tiz naponta váltották. Az élelmezés is nehézségekbe ütközött. A lakosoknak tilos volt bármit is eladni a betolakodóknak, Bettelheimet egyszer, éhínség idején, elfogták, amint egy dülőuton édesburgonyát cipelt haza. Csakhamar nagy tömeg vette körül s el kellett dobnia a krumplit, amit titokban vásárolt egy parasztnál. Az ottlevő két francia missziós atya a rájuk kényszeritett elzártságban 10.000 szavas Okinawa! szótárat szerkesztett. Bettelheim minden tilalom ellenére komolyan vette a térítést s be-betért házakba, hogy prédikáljon. Nem egyszer gyűlések közepébe toppant hangos prédikációival, vagy éppen a királyi palota zárt kapuján kiabált keresztül. A magával hozott sokszorosító géppel beszédeket, vallásos képeket gyártott, amiket azután az utcákon terjesztett. Ezeket a hatóságok öszszeszedték s visszajuttatták hozzá. Csak amikor észrevették, hogy ismét felhasználja őket, kobozták el. Úgyhogy Bettelheim röpiratkészlete általában a magisztrátus raktárába vándorolt. S ezeket az összegyűjtött iratokat, titokban elcsent dollárjait csak eltávozásakor adták vissza. Izgágának tetsző, meg nem alkuvó természetével sohasem mulasztotta el, hogy a tömegekhez szóljon ott, ahol csak lehet. Amikor elrendelték, hogy hagyja abba ezeket a szónoklatokat, ezt nemcsak visszautasította, hanem a polgári lakosságot is a kormányzat ellen hangolta. Amint két mérges kutyájával fel-feltünt, hogy letépje a terhet a dolgozók hátáról, mondván « ma Isten napja van », valóban egzaltáltnak, talán kissé őrültnek is látszhatott az okinawaiak szemében. Mégis, ez a szélsőséges magatartás mentette meg az életét. A japánok ugyanis keresztre feszítették a misszionáriusokat s áttérteket egyaránt, beleértve az asszonyokat s gyerekeket is. A kínaiak gyakorta rendeztek elborzasztó, nem egyszer halálos zavargásokat. De az okinawaiak egyetlen egyszer nyúltak botokhoz és kövekhez ottartózkodása alatt. S hogy csak egyszer vetemedtek tettlegességre, ebben talán annak a babonás félelemnek is szerepe van, mely visszatartotta őket az elméjében kissé zavartnak tűnő embertől. S jobban visszatartotta őket, mint a francia, angol vagy amerikai hadi hajók, melyekkel Bettelheim nem késlekedett fenyegetőzni, mondván : ezek a hatalmak meg fogják torolni a királyságon, ha őt molesztálják. Azonban nem tudta kiprovokálni, hogy Krisztus mártira lehessen, bármennyire tetszelgett önmaga előtt e pózban. Azt sem érte el, hogy a lakosság és a Kína, valamint Japán közt egyensulyozgató csöppnyi királyság között szakadékot hozzon létre. Irodalmi téren s a nyugati politika szolgálatában tett érdemei azonban annál becsesebbek. Öt évet szánt Okinawán a fonétikus japán katakana
