Hirünk a Világban, 1957 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1957-07-01 / 7-9. szám

VII. évfolyam 7—9 szám.

1957 julius—szeptember

HÍRÜNK A VII k .BAN

Szerkesztőség és kiadóhivatal: MAGYAR KULTURÁLIS FIGYELŐ Előfizetési dij: Eszakamerikában

P. O. Box 1005 Hungarian Bimonthly — Revista Húngara egész évre § 4.00, félévre $ 2.00

WASHINGTON 13., D. C. Revue Bimensuelle Hongroise Más országban havi két coupon

A Ml ÜGYÜNK AZ EMBERISÉG ÜGYE

E cikk írója, Enczi Endre, az ún. „írólázadás“-t vezető Irodalmi Újság felelős szerkesztője volt 1955-56-ban. A biztos megtorlás elől Nyugatra menekült. Jelenleg Kanadában él.

Az utolsó esztendőben megnőtt a hírünk a világban. Világrészek beszélnek rólunk, dicsérik tetteinket, példázzák magalarlásunkal és hősi kiállásunkról úgy szólnak, mint a szabadságvágy elidegeníthetetlen, elpusztíthatatlan klasszikus megnyilatkozásáról. Valóban, a világtörténelemben Magyarországon történt először, 1956 őszén, hogy egy ország három nemzedéke, az is, amelyiket javaitól fosztott meg a kommunista rendszer, az is, amelyik vélt előnyöket kapott ettől, egyöntetűen vétót kiáltott egy véres, ideológiai túllengés ellen. Mindarról, amiről eddig csak értekeztek, amit hatásos vitairatokban cáfoltak, különböző szervezetek értekezletein megbélyegezlek, azt a magyar október a megfellebbezhetetlen dokumentum erejével, az élet és halál, a vér és a tűz pátoszával igazolt.

így és ezért nőtt meg hírünk a világban. És ha nemzeti hiúságunkat csak öncélúan akarnánk legyezgelni, ha minden áldozatunkért elégtételként fogadnánk el nemzeti pátoszunk jóindulatú regisztrálását, akkor az elbukott igazság keserű vigaszával szemlélhetnénk egy nemzet legjobbjainak pusztulását és az egész világot fenyegető erkölcsi és gazdasági módszerek korlátlan tobzódását.

Lehet, hogy sokan, országok és népek, úgy ítélik meg nemzeti feladatunkat, hogy a világ országúlján testűnkkel és morális tiltakozásunkkal zárjuk el a humanizmuson taposó tankok útját, lehet, hogy egyes intézmények és szervezetek elegendőnek

vélik a részvét és együttérzés malasztját, de aki ennél nem jut tovább, az csak az erőszaknak nyújt bátorítást és korlátlan lehetőséget a kis és nagy nemzetek emberi jogainak eltiprására.

Ez az álláspont tette és teszi ma is lehetővé, hogy Magyarország a forradalom leverése után ismét az emberi szabadság gondolatának börtönévé váljék, hogy Európa közepén megesúfoljanak és nyelvet öltsenek mindarra, amit évezredek az emberi öntudat, a lisztullabb élet, a gazdasági boldogulás, a félelem nélküli jelen és jövő szándékával érlellek.

Magyarország népe párt és társadalmi osztálykülönbség nélkül, egyöntetűen kérdezi, hogy hiábavalóan éll-e Platón és Szókratész? Mivégre járt a földön Aquinói Szent Tamás és Voltaire? Voll-e értelme a francia enciklopcdisták munkájának és az amerikai Washington életművének? Egy nemzet kérdezi, hogy hiába éll-e a német Goethe, és pusztában elhangzó kiállás volt-e a magyar Petőfi szava? Shakespeare és Molière, Tolsztoj és Thomas Mann, csak múló, feledhető pillanatként élt közöltünk? Egy börtönné torzított ország fiai kérdik, hogy felelőtlen játékot űzölt-e Semmelweis, amikor az anyák és gyermekek százezreit mentette meg a haláltól?

Szörnyű balsejtelmektől gyötörve kérdezzük, hogy csak Néró, Machiavelli, Hitler és Sztálin kaphat polgárjogot Magyarországon századunk és jövőnk formálásához?

Az élet értelmének és céljának hitét akasztófákkal, börtönökkel, internálóláborokkal, szuronnyal magyarázott hóhér