Hirünk a Világban, 1956 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1956-11-01 / 5-6. szám
2 Hírünk a Világban körüli kertvárosokat az ő házacskáik népesítették be. Nem volt vad álom többé a másik gondolat, az értelmiségi színvonalra emelt munkás és paraszlnép s a néphez húzó értelmiség teslvériesülése egy értelmiségi társadalomban. Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott. A nemzet erkölcsi és politikai érzés dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemileg. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott. Az elért vívmányokat engedte kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egyetlen országban sem kaptak ennyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, már megkezdődött a kergetőzés az új pozíciókért, a másik magyar fölajánlása a jövendő gazdáinak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből, az otthonból. Ami történt, egy keleleurópai nép sem kerülhette el. De hogy ez igy törLént, annak a magyar túlzás és irigység majdnem olyan mérvben volt oka, mint az idegen ügynökök szolgalelkűsége. Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom, voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő elfeledtetetl ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel, mint kortársai közül. De hogy a nemzet gvölrésben, megaláztatásban igy összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukban igy megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelőknek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet is. Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélytlátó képzeletek kapcsán gyötrő ajándékul kapták a nagy bajokat is. A sok éven át tarló rettegés, az aránytalan munka, az erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppan Lőtt. Harmadéve beteg vagyok, az utolsó hét, az izgalmas feszültség még rontott is az állapotomon. A forradalom kitörése előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek vissza többé a fővárosba. A rettenetes aggodalom napjai után csak egy éjszakát birkóztam az örömmel. Azóta már csak a felelősség szorítását érzem, amit ma minden értelmiségi embernek éreznie kell. Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlősése világosan fölirta a nemzet elé a célokat, amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell. De az utóbbi évtizedek gazdái tudták, hogy miért tiltották könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik. S most órájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, amelyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani. Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, már világosan állt előttem a veszély. Először a közvetlen veszély, hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni. S a kissé távolabbi veszély, hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 56-os magyar szabadsághrcból holmi 19-es kurzust csinálnak. Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést a halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval Pestre jöttem, szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver az írógépem mögé, hogy amig bírom, csattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a Kálvin-téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, de ő tovább járatta a fegyvert, amig csak az ő fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan igy történt-e. De az én szivemben ez a lány most múzsa, ö int a háztetőről: rajta, öreg hullajelött; ha én odadoblam szép ifjú életem, miért kell neked, szegény emberi maradvány, a magadéhoz görcsösen ragaszkodnod? Az emelkedő nemzet órája ütött. Megyek.
