Hirünk a Világban, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955-05-01 / 5-7. szám
10 Hírünk a Világban EGY NÉMET TUDÓS KÖNYVE ATTILÁRÓL Irta: Ferdinándy Mihály Altheim Franz-. ATTILA UND DIE HUNNEN. Baden-Baden, Verlag für Kunst und Wissenschaft, 1951. 215 p., 17 tabl. map A nomád kultúrák iránt egyre jobban elmélyülő érdeklődés jellemző változás a modern ember történetszemléletében. A lovaspásztorokkal való foglalkozás az I. világháború előtt úgyszólván csak a magyaroknál állt az érdeklődés homlokterében, mint nemzeti téma, amelyhez eredetünk problémái kapcsolódtak. Az I. és még inkább a II. világháború után azonban az 'európai ember régi világának határai folyékonnyá váltak. Ma nem zárkózhatunk el a népvándorláskorihoz hasonló jelenségek, rendkívüli átalakulások figyelembevétele elöl, melyek kapcsán Kelet megint egyszer betődult Nyugatba s e módon a régi keleti népáradások történeti értékelését — melyek Európát a századok folyamán újra s újra nagy erővel támadták meg, anélkül, hogy fejlődését végképpen megakadályozhatták volna — égetően aktuális problémává tette. Attila halálának másfélezeréves fordulója alakját más szempontból is aktuálissá tette. Ám ez „aktualitástól’’ eltekintve sem volna könnyű az egész lovasnomád múltban hozzá hasonló jelentőségű alakot találni. Halála óta sok más nép váltotta fel a húnok helyét: még sincs közöttük egyetlen egy sem — még a mongolok sem —, melynek történeti és jelképes jelentősége a húnokéhoz volna fogható; s e népek nagy vezetői közt sem akad senki —- még Dzsingisz kán sem —, akinek Európára tett formáló hatása, nevének legendás ereje Attiláéval vetekedhetne. így esett a német ókortudomány és vallástörténet nagy reprezentánsának, Franz Altheim berlini professzornak választása Attilára és hunjaira. A széles világtörténeti perspektívában, amit könyvében elénk rajzol, helyet kap a kinai, az iráni és a római kultúra minden olyan jelensége, amely a közöttük elhelyezkedö lovasnomád világ teljesebb megértéséhez vezethet. Felépül előttünk ennek az igen sajátságos törvényszerűségeken nyugvó világnak egész konstrukciója, hogy azután a szerző a középponti alakhoz, Attilához és annak életművéhez érjen. Attila halálával és a hún birodalom összeomlásával azonban a hún hatás nem áll meg: következésképpen az utolsó két fejezetben Altheim egyrészt a hún történelem példaszerű erejét jellemzi, melynek folytán a húnság valamennyi török-tatár-mongol vándornép nagy prototípusává lett; másrészt pedig a húnság és Atilla szellemi hatását: az európai Észak nagy barbár Reneszánszát fejti ki, melynek kései, de ig*en nevezetes emléke még a német nemzeti epopeia is. A hún történelem példaszerüsége igen komolyan veendő történeti tényező. Nemcsak a mai szemlélő számára ismétlődése a hún történelemnek az összes többi nomád török nép története, mely a húnok után jött, hanem —• s ez a lényeges — maguk ezek a nomád török népek is felismerték sorsuknak a hún sorssal való belső hasonlóságát s tudatosan is arra törekedtek, hogy a húnok örökébe lépve, maguk is „hunná” váljanak. Ennek a felismerésnek a kapcsán kap Altheim könyve sajátságos, azt mondhatnék vigasztaló perspektívát, amelyben megmutatkozik^ hogy a „felbomlás’’ az “állandó míegújhodás“ záloga: nagy szellemi erők — mint Attila — és nagy történeti alakulások — mint birodalma — egy bizonyos magasabb szempontból szemlélve a históriát, mint Altheim teszi, nem vesznek el, hartem folyton átalakulva és ősi lényegökhöz mégis híven, hatnak és formálnak a korokon át. Aki hat és formál, az elsősorban maga Attila. Altheim három síkon — a belpolitikai, a külpolitika és a vallásos-kultúrális jelenségek síkján — jellemzi a hún királyt. Történetileg bizonyára legfontosabb az a mélyreható belpolitikai átalakulás, melynek Attila elindítója nem, de igenis alakítója és szíervezöje volt. A régi húnság törzsek laza szövetségét jelentette, mint minden archaikus nomád állam. A vándorlás, meg a nagy hadi- és politikai feladatok és a letelepedett Déllel való egyre szorosabb kapcsolat azonban a központi hatalmat mind erősebbé tette. Attila nagybátyja, Rua, már király volt, a szó igazi értelmében, s éppen azért mindazon alakulásoknak összezúzására tört, melyek hatalmának még útjában állhatták. Rua és Attila éppenúgy szétroncsolták a törzsfői hatalmat, mint a fejlődés hasonló fokán hatszáz évvel előbb az ázsiai hún Mao-dun vagy ötszáz évvel később a magyar Qeyza. Priskos már egy „feudálisán tagozott” társadalmat ir le, amelyben a törzsvezérek helyét a fejedelemtől személyesen is függőnagybirtokos osztály vette át. Ily módon azonban
