Hiradó, 1964. július-december (43. évfolyam, 27-53. szám)

1964-11-26 / 48. szám

8. OLDAU

HIT?/ ^ *

Thursday, Nov. 26. 1964

Corday Sarolta

1793-ban vagyunk, amidőn Franciaországon már keresztül süvöltött a forradalom szele, itt-ott még mertek jelt adni magukról a királypártiak, de csak titokban. Párisban már a sansoulottok, a mezítlábasok, uralkodtak, de Caen városában még mertek nyilvános lakomán is felköszöntőt mondani a király egészségére. Egy ily felköszöntő alkalmával az egész társaság felállt és éltette a királyt. Csak egy feltűnő szépségű fiatal leány maradt ülve és nem emelte poharát a király egészségére, hanem lecsüggesztett fővel némán, mozdulatlanul ült helyén.

Nagy meglepetéssel fordult mindenki a szép leány felé és a társaság egyik tagja indulatosan kiáltotta:

— Ki az, aki a király éltetésére ülve marad?

—- D’Armont Mária va/

gyek — felelt a leány nyugodtan, de önérzetesen tette hozzá: — a nagy Corneille dédunokája, különben közönsége sen csak Corday Saroltának

neveznek.

— Ön tehát köztársasági?

— Igen, ha a franciák méltók volnának a köztársaságra!

A szép leány felelete annál nagyobb megütközést keltett a társaságban, mert tudták, hogy atyja, aki nemesember volt, nem osztozott leánya felfogásában, és a lány el is hagyta atyja házát és egy nőrokonánál, Breteville aszszonynál tartózkodott. Nagyon visszavonultan élt, sokat olvasott, főleg a régi görögök és rómaiak története érdekelte és Plutarchos életrajzai voltak kedvenc olvasmányai. Barátai közül néhányan azt is tudták, hogy pár naip előtt ő is ott volt a rémuralom elől Parisból menekülő girondiak fogadásán, kik Calvados felé menekülve Caenben megpihentek.

Sarolta egyszerre váratlanul eltűnt Caenből és julius 11-én Párisban termett. A Gondviselés nevű kis fogadóban szállt meg és csak annyit kérdezett az értelmesnek látszó szobaleánytól:

— Hogyan ogndolkodnak Párisban a kis Marat-ról?

A szobaleány igy felelt:

— A hazafiak imádják, az arisztokraták gyűlölik.

Sarolta látszólag közömbösséggel fogadta a feleletet és visszavonult szobájába, nyugodtan lefeküdt. Olyan gondtalanul, minden izgatottság nélkül feküdt ágyában, mint csak egy fiatal leány szokott pihenésre tiérnii, eleinek sem a fejét, sem a szivét nem zavarja semmi.

Pedig Sarolta egy merész gondolattal, nagy elhatározással ment Parisba. Feltette magában, hogy azt a véresszájú, néplázátó doktort, a kis Marat-t, aki szónoklataival és a népújságban megjelenő cikkeivel lázit ja napról-napra a népet, a nemzetgyűlésben megöli a szószéken.

Felháboritotta a merész gondolkodású és nemesen érző leányt Maratnak zsarnokoskodása, ki nyíltan azt hirdette, hogy levágatja 200 ezer francia fejet és akkor rend

lesz az országban.

A 'következő napon, egy meleg júliusi nap reggelén, magához veszi Sarolta legyezőjét, és megindult a Cordelierutca felé, ahol a 20-ik számú házban lakott Marat polgártárs. Legyezőjével kopogott a kapun. A kopogtatásra megjelent Evrard Simonne, Marat szeretője és csak anynyit mondott, hogy Marat senkit sem fogad, mert sok a dolga:

— Jó; felelt Sarolta — tehát hónap jövök.

Hazament fogadóbeli kis, szobájána és levelet irt a nagy hatalmú népvezérnek. Azt irta, hogy a Caenbe menekült girondiak névsorát akarja vele közölni.

Másnap, julius 13-án azzal a gondolattal úfóredt, hogy már két napja Párisban van és még semmit sem végzett. Elhatározta, hogy ma végezni fog. Újra elment a népvezér lakására és ismét megkopogtatta legyezőjével a kaput. Evrard Simonne ismét azzal fogadta a látogatót, hogy Marat senkit sem fogadhat mert a nemzetgyűlés tagjaival tárgyal.

— Jó; — felelt nyugodtan Corday Sarolta — tehát máskor jövök, de nem holnap, hanem még ma.

Ezzel a Palais Royal üzletei felé indul, belép egy boltba, egy hosszú kést vásárol, melyet tokjával együtt keblébe rejt és igy jár-kel egész nap a Városban.

Esti hét órakor újra kopogott Marat kapuján. Evrard Simonne azzal utasítja el ismét, hogy Marat nem fogadhatja, mivel éppen fürdik.-— Az nekem mindegy! — kiáltotta haragosan Sarolta — beszélnem kell a népvezérrel! Félrelöki a nőt utjából és hangos beszéddel siet a fürdőszoba felé. Ott találja Mara-t a fürdőkádban. Sarolta emelt hangon mondja neki, hogy a menekülő girondiakat akarja elárulni. Marat örömmel fogadja és egy deszkát fektet keresztül a kádján, hogy arra irja az összeesküvők névsorát.

Sarolta diktálja a neveket. Marat irja a deszkalapra. Egyszerre előveszi kebléből a leány az élesre fent kést és beledöfi markolatig Marat mellébe. A kés nemcsak a tüdőt fúrta át, hanem a szivet is. Magasra szökött fel a piros vér a sebből. De a leány nem iparkodott menekülni,

némán, mozdulatlanul állt a kád előtt.

Marat segélykiáltásaira berohantak a fürdőszobába a szolga és a két Evrard-nővér. A szolga látva urának kiömlő vérét, rögtön tisztában volt a helyzettel, széket kapott és leütötte vele Saroltát, akit a földön hevertében a két E'vrard nővér rugdosni és taposni kezdett.

Nem telt bele egy negyedóra és óriási tömeg vette körül a házat, elleptbk az utcát és szidni, öklözni kezdték a merénylő leányt, kit a rendőrök csak nagynehezen tudtak megvédeni a njáp dühétől. Corday Sarolta el volt készülve rá, hogy a dühös tömeg darabokra tépi; némán tűrte az ütlegéket.

Pere nem sokáig húzódott. Julius 17-én kimondták rá a halálos ítéletet, mely fej vesztésre szólt a guillotin alatt.

A vizsgálóbíró kihallgatástakor kérdezte, miért ölte meg Marat-t?

— Megöltem egy embert, — felelte nyugodtan — hogy százezret megmentsek.

■— Kinek tanácsára tette?

SZERELEM KEFARJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Oh, már nem szükséges, hogy kegyed is evezzen, kisasszony,— felelte az ifjú. — Üldözőit már nem látom sehol. Úgy látom, tanácsosnak látják egészen visszavonulni. De lehetséges-e, kisasszony, hogy kegyedet valaki ellenséges indulatai üldözi? Közelében akárki boldognak érezhetné magát.

Gyöngéd pir borította el Rózsika arcát a bók hallatára. Ámbár az emberek hizelgéseire nagyon keveset adott, sőt határozottan gyűlölte, ámde a fiatalember csodálata olyan őszinte volt, hogy önkénytelen bókját nem lehetett rossz néven venni tőle, legkevésbbé most midőn a legnagyobb veszélyből mentette ki őt a takarítónővel egyetemben.

Néhány percig szótlanul bámultak egymásra. A fiatalember sem volt éppen csúnya és Rózsika bizonyos jóindulattal nyugtatta rajta tekintetét. Végre megszólalt:

— Érzem, hogy ebben a pillanatban, mikor már túl vagyunk a veszélyen, felvilágosítással tartozom önnek, uram, —■ mondotta. Egész öltözékem, sajátszerü külsőm, a kalandos mód, ahogy mi most összekerültünk, a különös körülmények, melyek futásra kényszeritettek engem, felvilágosításra szorulnak. Ezt meg is fogom adni. Történetemnek elmondása igen hosszú lenne, ezért egyelőre csak arra szorítkozom, hogy én most közvetlenül Morvay doktor tébolydájából szöktem ki. Ne ijedjen meg tőlem, uram, nem vagyok őrült. Elmém, Istennek hála, teljesen ép és minden emberi és isteni jog ellenére erőszakkal lettem ott visszatartva. Hiszem is, hogy a nyilvánosság nemsokára foglalkozni fog ügyemmel, mert szilárdan el vagyok tökélve vádat emelni az ellen a hitvány ember ellen, aki engem meg akart becsteleniteni.

— Kisasszonyom, — felelte az ifjú szerényen, — még korántsem érezhetem magamat feljogositva arra, hogy magán ügyeibe avatkozzam, mert az, amit önért tettem, olyan csekélység, hogy szót is alig érdemel. Az én helyzetemben bárki más is igy cselekedett volna. Most csak azt engedje meg, hogy magamat bemutathassam, amitől egyáltalán ne méltóztassék azt következtetni, hogy a kegyed nevét is tudni óhajtom. Nevem: Erődy Béla, fia vagyok Erődy Fülöp Ágost bankárnak. Alig hiszem, hogy hirét valaha, feltéve, hogy városunkat ismeri, nem hallotta, mert ő a legelső bankár az egész országban.

— A várost nem ismerem.

— Rokonai nincsenek itt?

— Nincsenek, uram.

— De jó barátja, vagy ismerőse csak lesz?

Aladár neve már ott lebegett, Rózsika ajkán, de meggondolta magát és nem mondta ki. Ha nem olvasta volna azt a végzetes hírlapi közleményt, akkor talán kiejtette volna. így azonban, tudva azt, hogy Aladár börtönben ül és gyilkosság gyanújával van terhelve, inkább hallgatott, nehogy azt a hitet keltse a fiatalemberben, hogy ő is talán ilyesféle gyanú miatt van üldöztetésnek kitéve.

— Ismerőseim nincsenek, uram — válaszolta szomorúan. — Nincs senkim a világon.

— Kisasszonyom, — szólt az ifjú hévvel. — Ha bármiben támaszra, segítségre vagy jó tanácsra lenne szüksége, itt vagyok én. És ha ön engem talán fiatalnak találna, ott van atyám, aki nagy tekintélyével és hatalmával igen sokat tehet. Legyen meggyőződve, hogy ő felkarolná ügyét; nővérem, Kornélia, szintén igen szívesen fogadná kegyedet, ha bármi ügyben hozzá fordulna.

Ebben a pillanatban a csónak a hid alatt ment le és csakhamar feltűntek a város körvonalai és a part mentén levő lámpák csillogása.

— Itt talán ki is köthetnénk és partra szállhatnánk, — szólalt meg hirtelen a takarítónő, akinek a fiatalember ajánlata nem igen volt Ínyére.

— Miért már most? — kérdezte az ifjú.

— A kisasszony külseje nem egészen rendes, úgy néz ki, mint az ágról szakadt, — felelte a vénasszony. — Az emberek, Isten tudja, mit gondolhatnak felőle, ha őt igy látnák.

A fiatalember kérdő pillantást vetett Rózsikára és mivel látta, hogy nem helyteleníti a takarítónő véleményét, a part felé terelte a csónakot és kikötött.

Elsőnek ő' szállott ki, megerősítette a csónakot, aztán a másik kettőt is kisegítette.

—■ Ne hozassak kocsit? — kérdezte.

— Nem, nem, köszönjük, — vágott hirtelen közbe a vénasszony. ^-Lakásunk már nincs messzire.

— Lakásuk? — kérdezte az ifjú és sajátszerü pillantást

vetett a takarítónőre, aki közönséges cseléd módjára volt öltözve. ' h

Nem tudta felfogni, hogy ennek a kedves, édes leánykának ott legyen a lakása, ahol ennek a visszataszító öregaszszonynak.

— Uram, — vette fel a szót Rózsika és szívélyesen mind a két kezét nyújtotta Erődynek. Ebben a percben talán nem is sejti, mily nagy szolgálatot tett nekünk. Ön, úgyszólván, életünket mentette meg, fogadja ezért legbensőbb köszönetemet.

— Az enyémet is, —- jegyezte meg Kótainé és ő is nyúlt a fiatalember keze után, aki azonban úgy tett, mintha ezt nem venné észre.

— Oh, bár többet tehettem volna, — szólt megindultál! Rózsikához. — Csak arra kérem, kegyeskedjék nevemet emlékezetében tartani és ha valamikor jóbarátra lenne szüksége, forduljon egész bizalommal hozzám. Házunkat minden gyermek meg tudja mondani, a főtéren van és az óriási cégtábla nagy arany betűivel rögtön szembeötlik. Szabad tehát remélnemj kisasszony, hogy viszontláthatom?

Kótainé intett neki, hogy ne igéfjen semmit és Rózsika helyett mindjárt ő maga adta meg a feleletet:

J A kisasszony ma egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy ígéretet tegyen, mert valószínűleg nemsokára útra kelünk. De majd, ha visszatérünk, akkor nem mondom, hogy szives meghívásának talán meg nem felelhet. És most, jer, Rózsika, legfőbb ideje már, hogy hazamenjünk.

Erődy Béla csaknem haragos pillantást vetett a vénaszszonyra, aki oly nagy sietséggel igyekezett még azt a pár percet is megkurtitani, melyet a bájos leányka társaságában tölthet. Az illendőség azonban nem engedte, hogy e fölötti bosszúságának kifejezést adjon és megaragdva Rózsika kezét, meg nem állhatta, hogy egy bensőséges csókot ne nyomjon rá. Aztán távozott.

Rózsika sajnálkozva tekintett utána.

— Mégis kár volt nem közölni vele lakcímünket, — szólt halkan a takarítónőhöz, — jóravaló fiatalembernek látszik és •nem lehetetlen, hogy valamikor olyan körülmények közé jutok, hogy szükségem lesz ár. Vagy legalább azt kellett volna-meg kérdeznie tőle, hol lakik Aladár védője?

— Semmi, semmi! — szólt az öregasszony szinte parancsoló hangon. — Egyelőre igen óvatosnak kell lennünk, mert ennek a Morvay doktornak mindenütt vannak kémei és keze sokkal messzebbre ér, mint gondolod. Igen, igen, kedves tubicám. Egy-két napig rejtve kell maradnod a lakásomban. Nem szabad mindjárt kirepülni a fészekből, mert az ilyen kis madárkára igen sok fővárosi karvaly leselkedik.

Rózsika nem igen értette a szavakat, ártatlanságában nem tudta felfogni a célzás értelmét, de úgy gondolta, hogy az öregasszony javát akarja és emiatt különös hálával tartozik. Ez okból aztán egész bizalommal követte Kótainét, aki egyik tucából a másikba vezette őt, mig hazaértek.

Ebben a félreeső utcában csak igen kevés lámpa égett,

— Rosszul végezzük azt, ami nem saját elménkben fogamzott.

— Varve még valami mondanivalója?

— Semmi, csak az, hogy jól végeztem.

Ezzel aztán átadták a bakónak, aki segédeivel még aznap estefelé egy rozzant talyigán vitte az elitéltet a vérpadra.

— Hosszú az ut, ugy-e? — kérdezte tőle útközben a hóhér.

— Nem tesz semmit — felelt Sarolta, — ha tudjuk, hogy eljutunk a célhoz.

Óriási tömeg jelenlétében lépett a guillotin elé bátran, legcsekélyebb izgalom sem látszott rajta. Csak akkor futotta e szép arcát a szűzies szemérem ártatlan pirossága, midőn a bóhérsegédefc kezétlábát összekötözték és lerántották kebléről kendőjét. A bárd megcsillogótt a lenyugvó nap piros fényében és egy pillanat alatt levágta a fejet a törzséről. Egyik hóhérlehajánál fogva felemelte a szép leányfejét, felmutatta a népnek, aztán jobbrul-balról felpofozta és a kosárba dobta. Á nép pedig megelégedve távozott a kivégzés helyéről.

azért Rózsika mégis feltűnést keltett annál az egy-két embernél, akik útjába kerültek. Mindenki megállóit és utánanézett.

— Istenem, úgy szégyelem magam, — súgta Rózsika zavartan. Mindenki megfordul és utánam néz. De nem is csoda. Úgy nézeik ki, mint az égről szakadt. Hajam kuszában lóg az arcomba és vállaimra, olyan vagyok, mint egy igazi csavargónő.

— No, persze, — vetette ellen a takarítónő. — Olyan vagy, mint egy igazi vadvirág. A borzas haj egészen jól áll neked. Valósággal édes vagy benne, azért néznek úgy utánad az emberek. Egyébiránt már nem tart sokáig! Még egy mellékutcába bemegyünk, ott aztán mindjárt otthon leszünk.

És valóban, néhány perc múlva a takarítónő egy ócska, piszkos ház előtt megállt, jobb lábával betaszitotta az ajtót és odaszólt Rózsikához:-— Itthon vagyunk, tessék besétálni.

32. FEJEZET Az uj olihon

Rózsika szinte elrémült, midőn a tornácba léptetk. Kőtainé meggyujtotta a lámpást, mely egy fülkében már készen állott és köruivílagitott. Rozoga, ócska épület volt ez, emellett nedves és sötét, minden zugából dohos levegő özönlött, a nyirkos falakon salétrom csillogott.

Kótainé intett a fiatal leánynak, hogy kövesse. A folyosó végén betaszitott egy ajtót és beléptek egy elég tágas szobába, mely elég jól volt butorova, de vastag piszoktól meredezett minden. A tisztaság éppenséggel nem tartozott erényei közé.

— Helyezd magadat kényelembe, kedvesem, — mondta Kótainé. — Most már igazán mondhatjuk, hogy meg vagyunk mentve. Ide merje betenni a lábát a doktor. Várj csak, galambom. Rögtön hozok neked más ruhát. Meglásd, olyan leszel benne, mint egy királykisasszony, mint egy igazi hófehérke.

Most meggyujtotta a függőlámpát, széket törült Rózsikénak és csakhamar átsietett a mellékkamrába, ahonnan fiókok és szekrények nyitogatása hallatszott. Rózsika kiváncsi volt azokra a ruhákra, melyekben olyan lesz, mint egy királykisasszony.

Egy-két perc múlva már jött is Kótainé és Rózsika elámult, midőn meglátott kezében egy igen szép és értékes ruhát, mely csaknem egészen újnak látszott.

— Itt van, galambom, — mondta vigyorgó mosollyal és szétterítette Rózsika előtt a szép ruhát. — Ez már csak tetszik neked, mi? Alig lehet képzelni szebbet.

— Valóban, igen szép, — felelte Róziska elismerőleg. —De mondja csak, hogyan jutott maga hozzá?

— Hihihi! — vigyorgott Kótainé. — Csak nem gondolod, hogy loptam? Nem, nem, kedvesem. Becsületes asszony vagyok. Megkérdezheted az egész házat, nem fogsz találni senkit, aki rosszat ,mondhatna rólam. De igazság. Tudni akarod, hogyan jutottam ehhez a ruhához? Egészen könnyen. Ugyanis volt egy unokahugom, akit én neveltem fel. Úgy szerettem, mint saját lányomat. Sokat költöttem rá, meghoztam érette minden áldozatot, de ilyenek az emberek. Egy szép napon egyszerre csak megbomolt és kedvesével megszökött. Jó, hogy legalább ezt a ruhát magával nem vitte.

Rózsikára sajátszerü benyomást tett az elbeszélés és még kellemetlenebbül hatott rá az, hogy Kótainé ezt olyan egykedvűen adta elő. “Megszökött a kedvesével.” Milyen csúnya dolog ez! És milyen rossz hangzása volt ennek.

— Úgy veszem észre, — folytatta az öregasszony, — hogy neked is körülbelül olyan a termeted, mint az övé volt, a ruha tehát egészen rád illik és olyan szép leszel, mint egy angyal. Öltözz át, gyorsan . . .

— Minek? Hisz már késő van.

— Lehetséges angyalkám, hogy még ma látogatót is kapunk. ,

(Folytatjuk)