Hiradó, 1963. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-31 / 22. szám
8. OLDAL HÍRADÓ 1963 MÁJUS 31 Ki hívta meg együttműködő Amerikába a kommunistákkal A magyar református püspököt? -grófi kastély titka Regény (folytatásokban) Irta: BODONYI ZSIGMOND Boldog szerelmesek. Tudomásunkra jutott, hogy amerikai magyar meghívásra Szamosközi István, a magyarországi kommunista kormánynyal együttműködő református püspök, Amerikába jön. Ezzel kapcsolatban Nt. Csordás Gábor esperes, a newyorki független református egyház lelkipásztora egy kezünkbe került Bizalmas Memorandumban — amely, bár bizalmas, mégis már széles körökben ismeretes — aggályait fejezi ki a kollaboráns püspök látogatása felett. Úgy hisszük, az egész amerikai magyarság érdeklődésére tarthat számot Csordás esperes memoranduma, miértis annak tartalmából itt közöljük a fontosabb részeket. BIZALMAS MEMORANDUM Kedves Szolgatársaim és Barátaim! Szives tájékoztatásul beszámolok dióhéjban a következő levélváltásról, amely Szamosközi István jelenlegi püspöki titkára, Horváth György, volt szobatársam és theológustársam és köztem történt az elmúlt hónapokban. 1963 március 24-i keltezéssel levelet kaptam Horváth Györgytől, aki évek hosszú sora után a velünk megélénkülő kapcsolatokra való hivatkozással fölvette velem a levelezés elejtett fonalát. Megírta, hogy ő évek óta Szamosközi titkára. Levele végén elárulja, hogy valamit tud a Szamosközi idejöveteléről folyó newyorki vitákról, mert igy ir: “Igyekezzél lehetőséged szerint a jó viszonyt az óhazai vezetőkkel erősíteni. Lehet, hogy püspökünk is kilátogat. Úgy gondolom, kölcsönösen hasznos és főleg keresztyéni dolog a testvéri kapcsolat ápolása.” 1963 április 10-én válaszoltam Horváth Györgynek. A személyes vonatkozásoktól eltekintve a következőket írtam: “Egy idő óta özönlenek a látogatók innen hozzátok és Magyarországról Amerikába. Hálásak vagyunk Istennek ezekért a testvéri kapcsolatokért. Tudomásom van arról, hogy az Egyházak Világtanácsa központi bizottságának rochesteri gyűlésére kijönnek a magyarországi egyház képviselői is . .. Szamosközi István meghívása ügyében egyházi vonalon (magyar) nem történt még komoly lépés. Sokan vagyunk, akik kissé korainak tekintjük még az ő magyar vonalon történő látogatását. Bizonyára nem veszed rossz néven, ha őszintén Írok erről és ha szükségesnek tartod, levelemet mutasd meg a püspök urnák is, aki, hiszem, hogy az itt következő sorokból is kiérzi majd a szeretetet. Vannak magyarok Amerikában, köztük lelkészek is, akiket nem érdekel a problémák gyökere és csak a maguk érdekeiket nézik. Sokan vagyunk azonban, akik szeretjük végiggondolni a dolgokat, így jutottunk arra a konklúzióra, hogy a dunamelléki püspöknek az amerikai magyar református gyülekezetek által és közé való meghívásával várjunk, mert ezzel neki is, magunknak is jót teszünk. Ennek a látogatásnak a megokolása dióhéjban a következő: Otthon örvendetes módon szinte minden vonalon rohamos javulás tapasztalható. Ha politikai kifejezést akarnék használni, azt mondanám, hogy a sztálinista idők áldozatainak rehabilitálása csaknem minden vonalon megtörtént, vágy folyamatban van, egyedül a magyarországi református egyház vonalán van jelentős késlekedés. Azt hiszem, nem szükséges neveket említenem. Ha azonban nem tudnád, kikre gondolunk itt sokan, szívesen irok neveket is. Theológiai tanárok, lelkészek kerültek ki állásaikból, parókiáikról azért, mert nem tudtak beleilleszkedni a letűnt sztálini korszak rendszerébe. Az őkét ért tortúrákért elsősorban nem is a magyar államot okoltuk ebből á távolságból, hanerri azokat a “vezetőt két”, akiket az akkori idők dobtak föl és akik paptársaik föláldozásával, próbáltak boldogulni. Mi szeretnénk akkor meghívni Szamosközi Istvánt, abikor ezeknek a régi hibáknak az orvoslása megtörtént és szeretnénk úgy köszönteni őt a mi körünkben, mint akinek része volt ezekben a korrekciókban. Hidd el,- egészen más lenne az ő meghívása, fogadtatása és gyülekezeteinkben való szolgálata. Most azért nem hivtuk meg őt,.mert nem akartuk azt a látszatot kelteni az otthon próbatételek alatt lévők előtt, hogy elfelejtettük őket; nem akartuk a püspök urak felé se azt a hamis látszatot sugározni egy ilyen meghivással, hogy; részünkről minden jól van otthon úgy, ahogyan van; amerikai magyar reformátussá1 gunk előtt se akarunk úgy feltűnni, hogy feladtuk meggyőződésünket egy látogatásért Diane Fredrichet, egy csinos texasi lányt egy feldíszített kocsira “rögzítenek’. A kocsi a karneváli felvonulásban vesz részt. A nagy parádét San Antonio, Tex.-ban rendezték San Jacinto ünnepén. és kézfogásért. Szeretettel írom: el akartuk kerülni azt, hogy egy idő előtt való látogatással, amelynek ■ során mind a látogató, mind a vendéglátók egy sereg jogos és megérdemelt kritikát fognak kapni, elrontsuk a lehetőségét annak a látogatásnak, és biztosan remélhető testvéri kapcsolatnak, amely a fent körülirt hibák orvoslása után természetszerűen fog következni. Újra mondom, vannak közöttünk olyanok, akiket az ilyen meggondolások nem érdekelnek. Azt is hallottam, hogy elment, vagy útban van egy nem egyházi jellegű meghívás Szamosközi István számára, amelyik, ha elfogadja, semmiképpen nem oldja meg a problémát, sőt szerintem ellenkező irányú hatást fog kiváltani és megtörténhet az, amit mindenképpen szeretnénk elkerülni, hogy csak néhány kevésbbé jelentős vidéki gyülekezet fogja őt úgy fogadni, ahogyan: az egész amerikai magyar reformátusság fogadná a dunamelléki püspököt a múltbeli hibák orvoslása után.” 1963 április 26-i keltezéssel Horváth György válaszolt: “Nagyon örültem levelednek. Hálás vagyok, amiért olyan őszintén, alaposan és teljes jóindulattal tártad fel gondolataidat a tervezett látogatásról. Felhatalmazásod szerint megmutattam közvetlen főnökömnek, Szamosközi Istvánnak. Jó, hogy ily módon az érem másik oldala is látható volt. Persze, azon lehetne vitatkozni, hogy ebben a helyzetben mi lenne a legjobb, leghasznosabb teendő. Véleményem szerint. . . nem kellene halogatni a találkozást. Minden ügy megoldásának és megértésének az útja a közvetlen találkozás és beszélgetés alkalma. Akkor sok minden kiderülne. Hát még ha azt tudnátok, hogy közös barátunk milyen sokat tett és tesz annak érdekében, hogy, eltűnjenek a még itt-ott jelentkező méltánytalanságok, igazságtalanságok. Persze, nem olyan egyszerű a helyzet. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy az emberiesség, egymás megbecsülése, önzetlen szeretet utján minél közelebb kerüljünk egymáshoz. Ne féljetek, ne bizalmatlanködjatok, hanem fogadjátok nyílt szívvel, testvéri indulattal .. Változatlan barátsággal és szeretettel ölellek. Gyurka.” 1963 április 28-án Staten IS- landon megtartott egyházmegyei közgyűlésünkön előterjesztett esperesi jelentésem bevezetésében ezeket mondtam erről a kérdésről: “Kelet és Nyugat élet-halálharcában egy idő óta uj szelek fujdogálnak. A megbékélés gondolata van a levegőben. Egyre többen beszélnek az évtizedek óta szembenálló felek és ideológiák kiegyezéséről. A háborút még élete árán is elkerülni kívánó hatalmasok tábora, beletörődve a megváltozhatatlanba, diadalra igyekszik vinni a coexistentia gondolatát. Alig emlegetik már a menekülőket, a hontalanokat, a Szibériába hurcoltakat, a deportáltak tömegeit, azokat, akik hazájukban lettek űzött, üldözött otthontalanokká, akiknek az italuk könny és a kenyerük sár. Az uj szelek belekaptak megosztott, programokban szegény amerikai magyar életünk petyhüdt vitorláiba is. Egyre többen hirdetik körülöttünk, hogy nincs fontosabb dolog a világon, mint az iMzaL. és amerikai magyar vezetők személyes találkozásán felépülő testvéri kapcsolat. Amerikai magyarságunk és származásunk földjének népe között valóban szükség van gyakoribb, mélyebb, tartalmasabb testvéri kapcsolatokra. Ügyeljünk azonban arra, hogy ezekben a kiegyezés felé haladó esztendőkben és hónapokban egyházi' közösségünk élő lelkiismerét legyen: ne zárkózzék el a testvéri kapcsolatoktól, de mondja meg félreérthetetlenül, hogy az amerikai magyar reformátusság testvéri kézszoritásának a tisztesség és becsület nevében ára van: az elkövetett igazságtalanságokat először jóvá kell tenni magyar földön, magyarországi református egyházunkban: a parókiákról alaptalan vádakkal elűzött lelkipásztorokat vissza kell helyezni gyülekezeteikbe, a katedráiktól eltiltott theológiai tanárokat vissza kell hívni a lélkészképzés szent munkájába. A vallásos' nevelés gúzsbakötésébe és az egyházi életneic a templomok falai közé való visszaszorításába soha nem nyugodhatunk bele! Engedjék hirdetni a Krisztus evangéliumát legalább olyan szabadon, amilyen szabadon folyhat a vallásellenes propaganda odahaza. Mérkőzzenek meg a Baál papjai Krisztus evangéliumának a sáfáraival, lássuk meg, ki marad a győztes. Ügyeljünk arra, hogy az istentelenséggel való parolázás korában egyházunk soha ne adjon fel elveket. Még akkor se, ha ez divat és politikailag jó lépésnek számit. Erre eskünk és hivatásunk kötelez bennünket.” Amikor a fentiekről kedves Szolgatársaimat és Barátaimat értesítem, egyúttal örömmel említem meg, hogy nem ezek jelentik csupán a látogatással szemben történt állásfoglalásokat. Vannak más, jelentősebb állásfoglalások. Csak példának említem meg, hogy a Szabad Európa Rádió múlt héten fölvett rendes heti riportja keretében, amely most vasárnap kerül leadásra és amelynek elkészítésében semmi részem nem volt, arról előzetesen nem tud- I tam, foglalkoztak Szamosközi István tervezett látogatásával. Megemlítették azt a tényt, hogy az amerikai magyar református egyházi csoportok nem küldtek számára meghívást, mert látogatását nyilván korainak ítélték. Csordás Gábor * Ezek után még csak azt szeretnék tudni, hogy melyik amerikai magyar intézmény hívta meg az amerikai magyarság nevében Szamosközi István püspököt, akiről köztudomású, hogy együttműködik a Kádár kormánnyal. Charlotte luxemborurgi nagyhercegnő (balra) a Fehér Házban résztvett a tiszteletére rendezett fogadáson. Kennedy elnök mellett, nővére Eunice Shriver áll, aki a First Lady távollétében a hostess tisztét töltötte be. A sportsziv uj megvilágításban A fizikai munkát végző vagy rendszeresen sportoló ember szive, szivizomzata megvastagszik. Ez a “sportsziv” a nagyobb igénybevételnek egyik velejárója, de régebben attól tartottak, hogy a “sportsziv” saját érrendszere, vérellátása esetleg nem tart lépést a meggyarapodott izomszövetekkel. A bostoni sportorvosi kongresszuson a Harvard Egyetem közegészségtan professzor elmondta, hogy megvizsgálta a hetvenéves korban elhunyt Clarence de Mar maratoni futóbajnok szivét. Ha valakinek, úgy ennek a férfinak aztán igazán lehetett “sportszive” : hatvannyolc éves koráig ezernél többször vett részt hpsszutávu versenyeken, közte százszor maratoni futóbajnokságon. Ez utóbbi versenyfajtában, amelyben a táv 42 kilométer, utoljára 65 éves korában állt rajthoz. Az idős korban elhunyt sportember szivében a koszorúerek és az ezekből elágazó kisebb és hajszálerek keresztmetszete két-háromszor akkora volt, mint a hasonló korban elhunyt nem sportolóké. Mindebből arra következtet, hogy a “sportsziv” nem veszedelmes, sőt inkább kedvező az idősebb kori vér* keringésre, s a megnövekedett szivizom megkapja a kellő vérmennyiséget. Clarence de Mar esetéből, bármilyen képességű sportemberről van is szó, nem lehetne általánosítani, azonban a különböző országokban vizsgálatok során neves sportembereknél hasonló eredményekre jutottak. A további vizsgálatok dönthetik el, hogy ez a tapasztalat mennyire általánosítható. Imréék tiz nappal elutazásuk előtt kapták kezükhöz Hajnalné levelét, amelyben arról értesítette a fiatal házasokat, hogy miután Zalkáék eladták házukat s Hajnalékhoz költöztek, igy Imrét s Eleonórát is mielőbb odavárják. Mindketten örömmel fogadták a hirt és továbbra tervezett nászutjukat megszakították,'’ hogy ha csak néhány nappal is, előbb érkezzenek Hajnalékhoz. Reggel érkeztek oda. Mintha mindkettőjüket kicserélték volna. Meghíztak . . . Vidorak, élénkek, de főképen — boldogok voltak ... Mire visszatértek, Elvirát gróf óváryné Hajnalné levélbeli kérésére Hajnalékhoz vitték. Jgy anya és lánya találkozott. Boldogságos viszontlátás volt . . . Hajnalnak árván maradt gyermekei, Borcsa asziszony apró neveltjei, Jancsi és Esztike, nem keveset örültek uj pajtásuknak, Elvirának, akivel vidám játszadozással töltötték azt a két napot, ameddig a hoszszu útra készülők még Hajnalékkal együtt voltak. Elutazásuk előtt való délután csöndes lehangoltsággal, szomorúsággal ült egymás mellett a három gyermek. Hajnalné észrevette s odaszólt hozzájuk: — Mért nem játszotok, gyerekek? Holnap már úgyse játszhattok Elvirával, mert reggel utaznak! . — Éppen azért nem játszunk, mert szomorkodunk, hogy Elvira is elmegy tőlünk — gagyogta a fiúcska bánatos hangon. — Majd csak idelátogatnak megint, nemsokára! — Vagy inkább Boris néniék mihozzánk — mondta Imre. Most benyitott a postás. Levelet s hírlapokat rozott. Hajnalné kapott a levélhez, mig az újságokat böngészte. , it! ::- . —- Egyszerre csak fölkiáltott: — Hajh-hajh! ; „ ...j; ,.í.: s No, mi az, Sándor? oá rml ngü ' u : 1 —r Nagy eset! Hallgassátok csak! Mindnyájan odafigyeltek.. mr-; Hajnal fennhangon olvasta a címet: “Rémes családi dráma.” “Székácsy József nagybirtokos fia, Dénes, agyonlőtte apját, majd önmagát. Mindketten rögtön meghaltak.”: tftj ; ■ :— Ah! — kiáltott Eleonóra meglepetten. — ó-ó! — szörnyüködö.tt Borcsa asszony.: ; — Aztán miért? —érdeklődött Imre. — Arrul is mond valamit az újság, — folytatta a gazda. Aszondja, hogy: “A gyilkosság bosszú müve volt, mivel az apa kitagadta elzülött fiát.” — Mint ahogyan igaz is, — hallatta megjegyzését Hajnalné. — ó-ó, hogy ilyen szörnyűséges lett a végük! — sopánkodott Zalkáné. — Hja, ilyen a jómód! — vélekedett az öreg Zalka. — Az ilyeneket majd fölveti a jólét, oszt dolgozni nem akarnak, de meg nem is bírnak, hát egy vetnek véget az életüknek! Imre hosszan nézte Eleonórát, aki némán, szemrebbnés nélkül, meredt tekintettel ült helyén. Borcsa hangja tört a csöndbe: — Hát mit szól hozzá, Eleonórám? — Mit szóljak? Nem örülök a halálán, de nem is szánom ... — Megérdemelte — szólt csöndesen Zsuzsi aszszony, mire Eleonóra halkan megjegyezte: — Amit velem tett, igen . . . — Én csak az öreget sajnálom — szánakozott Hajnalné. — Hamis ember vót az, — beszélte János bátyánk — azér se kár! — Akárcsak a fia — hagyta helyben Zalkáné. Külömb a mi Imrénk még zsellérember fiának,is! Eleonóra most elérzékenyülten hajtotta fejét Imre vállára, majd könnyezőn rebegte: — Ó sokkal jobb is, érzőbb és becsületesebb is! Imre a haját simogatta Eleonórának. — Nem törődöm én semmivel és senkivel — beszélt tovább Eleonóra — csak anyuka elmaradása fáj szivemnek ... , — Sose gondoljon rá! — vigasztalta Hajnalné. — Édesatyja bizonyosan lebeszélte az útról . . . — Én is azt hiszem, — szólt Eleonóra — de majd irok neki Amerikából . . . — Hát ha nem is válaszol majd a levelére — mondta Borcsa asszony. — Akkor . . . akkor kitépem a szivemből emlékét és úgy veszem, mintha meghalt volna ... Úgy sincsen Imrémen kívül senkim a világon, aki szeret és akit én szivemből, telkemből szeretek, — voltak Eleonófá meghatott szavai és megcsókolta Imrét. (Folytatjuk)
