A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIX. Országos Vándorgyűlése (Nyíregyháza, 2022. július 6-8.)

6. szekció - Vízügytörténet - 18. Tömöri Fanni (TIVIZIG): A Keleti-főcsatorna múltja, jelene és jövője

A Nagy-Sárrétet, mely a Tiszán kívüli terület déli része, a Berettyó is táplálta, medrét még ekkor nem terelték el a Sárréti területtől. 1865. május 10-én jelentették be a Berettyó Sárréti Szabályozó Társulat közgyűlésén az Ős-Berettyó nagysárréti kiágazásának elkötését, illetve a Beretytyó teljes víztömegének nagycsatornán keresztül a Sebes-Körösbe vezetését. Ármentesítés előtt is voltak aszályos időszakok, mely alapján megállapítható, hogy az Alföld kontinentális éghajlatú, mint napjainkban, melyet aszály és csapadékhiány jellemez (Debreczeni Hetilap, 1863. január 25. l.p. 3).

Az öntözés fontossága az 1863. évi aszály idején fogalmazódott meg, habár már Lónyai Menyhért politikus többször felszólalt az öntözés érdekében, aki szerint ebben az évben 50 millió forint kiesést okozott a nagymértékű szárazság. A nagy nyomás hatására a helytartótanács Herrich Károlyt bízta meg az 1863-as év végén, hogy tegyen javaslatot a Tiszántúli öntöző és hajózó csatorna kiépítésével kapcsolatban mindössze hat hét alatt. Tapasztalt volt az efféle dolgokban, mivel 1855-től több elképzelését is papírra vetette a Tisza és a Hármas-Körös öszszekötésére. Ezek főként hajózási szempontokat helyeztek előtérbe. Az aszály káros hatásait a Hortobágy szarvasmarha legeltetéssel hasznosított területein érezhették leginkább. A szikes legelők az őket éltető vizet elvesztették az ármentesítés következtében, így 1863 nyarára teljesen kiégtek.

Legelőször a Tiszántúlon került napirendre az öntözés, mivel addigra az Alsó Szabolcsi Ármentesítő Társulat területén haladtak előre az ármentesítés kapcsán. Az itt lévő terület öntözésének tervével kezdődött meg ismét az Alföld öntözési tervezésének folyamata.

1863-64. telén már kijelölte az ármentesítés alatt gyűjtött adatok segítségével a Tisza-Körösi hajózó és öntözőcsatorna vonalát. Három tervvázlat készült a rendeleti előírásnak megfelelően, melyeknek kiinduló pontjai Tiszalöknél voltak, a körösi alsó torkolat Öcsödnél, Mezőtúrnál és Gyománál. 1865-ben további tervvázlatokkal kellett előállnia, mivel Tiszalök és Hajdúböszörmény között magasabb fekvésű területek öntözésére nem volt alkalmas a csatorna. James Abernethy angol mérnök bírálta később Herrich elképzeléseit, aki 1866. januárjában Herrichhel beutazta a vidéket, majd kevés módosítást követően a kormánynak javaslatot tett a csatorna megépítésére. Megvalósításig nem jutottak el, de az öntözés a kormányt továbbra is érdekelte.

Az új politikai és gazdasági körülmények között a két világháború között az öntözés fejlesztése a hazai viziutak kiépítésével összefonódott. 1922-ben az első világháborút követően Czverdely Andor és Trummer Árpád tervei három alföldi öntözőrendszer létesítését fogalmazta meg, egyik a Tiszántúli területek vízhiány megszűntetéséről szólt. Az első megvalósítás a Tiszántúl öntözése és a vízi utak építése volt 1932-ben. Kállay Miklós földművelésügyi miniszter öntözéspárti volt, kiemelt fontosságúnak ítélte meg a Tisza-völgy vízi úthálózat kiépítését, melyek csak részben valósultak meg.

1935-ben Kállay helyére lépett Darányi Kálmán, aki elrendelte a minisztertanács utasítását követően a Tiszántúl aszályos vidékein az öntözéses gazdálkodás fokozatos elterjesztését és általában az intenzív vízgazdálkodás bevezetése érdekében szükséges tervek elkészítését. Még ebben az évben megkezdte a tiszántúli öntözési tervező csoport a tervek készítését. Ez szolgált később az 1937. évi XX. törvénycikkek alapjául, melyek az öntözőgazdálkodás elősegítését