A Magyar Hidrológiai Társaság XXXVII. Országos Vándorgyűlése (Pécs, 2019. július 3.)
6. SZEKCIÓ - Vízépítés - 6. Dr. Nagy László (BME Építőmérnöki Kar): 150 éve adták át a Szuezi-csatornát
lévő friss vízzel. Mégis valószínű, hogy a csatorna fenntartására kellő gondot nem fordítottak, s ennek folytán lassanként eliszapolódott, mélységét elvesztette. Bár a csatorna idővel el kezdett feliszapolódni, de az actiumi csata (i.e. 31.) idején még annyira hajózható volt, hogy Kleopatra néhány hajója azon át a Vörös-tengerbe juthatott. II. Ptolemaiosz halála után újra hagyták tönkremenni a csatornát, s részben feledésbe is merült egészen a római császárokig. Amikorra aztán Octavianus (a későbbi Augustus császár) i.e. 31- ben, az actiumi csata után, melyben Antoniust és Kleopátrát legyőzte, római provinciává tette Egyiptomot, Róma számára a keleti kereskedelem nélkülözhetetlenné vált. A terjeszkedő és gazdagodó birodalomnak egyre több fűszerre, selyemre, drágakőre volt szüksége, s mindezt csak Keletről lehetett beszerezni. Különösen a fűszerek voltak fontosak, nemcsak azért, amire ma használjuk őket, nélkülözhetetlenek voltak az akkori kozmetikai iparban és az élelmiszerek tartósításában is. Perzsiát és Mezopotámiát akkoriban szilárdan uralta a parthusok nomád népe, így Róma és Kína közt lehetetlen volt szárazföldi kapcsolatot teremtem. Ezért a csatornát Augustus idejében újra megnyitották. Bár nem ezen a vízi úton indultak hadba például Cornelius Gallus (i.e. 70-26) csapatai, hanem a tevekaravánok útján gyalogosan, hogy lerombolják Eudaemont (a mai Ádent), és megvessék lábukat Dél-Arábiában. Ugyancsak itt járt Augustus parancsára i.e. 26-ban Aelius Gallus, aki Arábia Félix (az Arab-félsziget latin neve, szó szerint Boldog Arábia a jelentése) fölfedezésére és elfoglalására indult. A Sába királyság fővárosát Maribot is elfoglalták, azonban a légióból a betegségek és a viszontagságok miatt csak kevés harcos maradt, és visszatértek. Az első római császárok idején elhanyagolt csatornát Traianus (98-117) újjáépíttette. Az idősebb Plinius (i.sz. 23-79) még Ptolemaiosz-csatornaként említi, mint amelyik Bubastisból indul a Vörös-tenger felé, de a vízi út csakhamar a Traianus-csatorna nevet kapta, mert az utolsó hódító császár (98-117) 117-ben egyik utolsó rendeletével újra rendbe akarta rakatni. Utódja Hadrianus (117-138) folytatta a munkát, oly annyira, hogy később az arab történetírók a csatorna megépítését neki tulajdonították. Lukainon i.sz. 170-ben még úgy írt a csatornáról, mint amelynek létezése köztudott, magától értetődő tény; amikor egyik hősét Alexandriából indulva a Níluson át a Vörös-tengerre utaztatja, nem is tartja szükségesnek részletesen elmagyarázni, merre is van Traianus csatornája, http://bobaika.atw.hu/szuez2.html Egyes források szerint a csatorna még 423-ban is működött, így valószínű, hogy csak a nyugatrómai birodalom bukása után „fulladt a homokba“. A csatorna néhány évszázadon keresztül ismét feledésbe merült, majd i.sz. 640. I. Omár kalifa idejében, az ő helytartója, Amr ibn al-'As (akit az alexandriai könyvtár 642-ben történt föl égetésév el vádolnak) újjáépítette (helyreállíttatta) a csatornát, miután az iszlám meghódította Egyiptomot. A csatorna a Nílust a Vörös-tengerhez kötötte, új ellátási vonalat hozott létre Kairóból. Gabonát szállítottak Arábiába és zarándokokat Mekkába. 767-ig használták, amikor betemették al-Manszúr bagdadi kalifa utasítására valószínűleg azért, hogy Medinában a lázadók élelem nélkül maradjanak. Ugyan a VIII. században végleg felhagytak az állapotának megőrzésére irányuló erőfeszítésekkel, de nem felejtődött el teljesen. Az elkövetkező ezer évben azonban - annak ellenére, hogy több újjáépítési elképzelés is volt - az arabok a csatornával nem foglalkoztak, és így a sivatag martalékává vált. Bartolomeu Dias Dél-Afrika 1488-as sikeres körbehajózása közvetlen tengeri kereskedelmi útvonalat nyitott Indiába és a fűszer szigetekre. Ez örökre megváltoztatta a mediterrán kereskedelem egyensúlyát. Az új rend egyik legjelentősebb vesztese Velence, mint a fűszerkereskedelem európai központja, a korábbi közvetítő volt. A Velencei Köztársaság szorgalmazta, hogy létesítsenek újra összeköttetést az itáliai kikötők és a Vörös-tenger között, hogy az Indiába irányuló kereskedelemben fölvehessék a versenyt a portugál konkurenciával, amely egyre jobban virágzott az Afrika körüli útvonalon. Velence 1504-ben követséget küldött 5
