A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIV. Országos Vándorgyűlése (Debrecen, 2016. július 6-8.)
1. szekció. VÍZGYŰJTŐGAZDÁLKODÁS - 5. Hornyák Sándor (ATIVIZIG): A magyarországi Maros-mente gazdasági és társadalmi bemutatása
A vizsgált terület gazdaságföldrajza A vidék addig organikus fejlődése a török hódítás korában megtört. A terület településállományának 98%-a elpusztult, ide értve a korábbi településhálózat gerincét jelentő középkori városállományt is. A az újratelepítés után külterjes mezőgazdasági tevékenység folyt, amely javarészt nagy testű emlősök legeltetését jelentette. Később a népesség növekedésével és a szabad földterületek elfogyásával a termelés intenzitása növekedett: a városok környékén áttértek a szántóföldi, majd az intenzívebb zöldségtermelésre, a távolabbi területeken a tanyás gazdálkodásra. A népesség növekedése a terület több településén is beleütközött a nagybirtokrendszer jelentette korlátokba, amely a XIX. század második felére valósággal agyonnyomta a régió gazdaságát. A szociális egyenlőtlenségek és az egzisztenciateremtés nehézségei időszakosan visszatérő aratósztrájkokhoz, csendőrsortüzekhez, az agrárszocialista mozgalom felfutásához és az alföldinél arányaiban nagyobb amerikai kivándorláshoz vezettek. Ebből a kornak az emléke a vizsgálati terület keleti részére vonatkozó megnevezés: Viharsarok. Az agrárgazdálkodás specializációjáról vált híressé Makó (hagyma), Medgyesegyháza (dinnye), Mártély (dohány), Szőreg (rózsa és dísznövények). A lótenyésztéshez alkalmazkodó sajátos majoros településszerkezetéről kell megemlíteni Mezőhegyest. Az első világháború előtti agrárjelleget csak a városok kézművesei, kovácsok, fazekasok, építőmesterek, tehát alapvetően kisvállalkozások színezték, ezek is főként a városokban. Az első világháború előtti konjunktúra idején jelentek meg az első gyárszerű ipari üzemek a területen, amelyek elsősorban a nagyvárosokba tömörültek és néhány építőanyag-gyártól (tégla- és kerámiagyár) eltekintve mezőgazdasági termékek feldolgozásával foglalkoztak. A korszak ipari zászlóshajói az újszegedi és nagylaki kendergyárak, a mezőhegyesi cukorgyár és az orosházi és makói malomipar voltak. Az első és második világháború közötti periódusban a helyzet gyakorlatilag változatlan maradt, a régió gazdaságát és munkaerő-piacát még a városokban is a mezőgazdaság dominálta (lásd Bródy Sándor megvető gondolata Hódmezővásárhelyről: „paraszt Páris"), az ipar állami szerepvállalás nélkül és a magántőke ilyen irányú szándékának hiányában csak nagyon korlátozott volt. A második világháború végnapjaiban szűnt meg a nagybirtokrendszer: a földbirtokosoktól megszabadult lakosság a nagybirtokokat felosztotta, sok olyan helyen is létrehozva ezzel a kiterjedt tanyavilágot, ahol addig az nem volt jellemző. Az 1950-es években és az '60-as évek elején az állam régiót érintő gazdaságfejlesztési tevékenysége javarészt a mezőgazdasági nagyüzemek létrejöttének kikényszerítésére korlátozódott. így alakult meg a Mezőhegyesi és a Hódmezővásárhelyi Állami Gazdaság, illetve számos TSZ. A modern(ebb) mezőgazdasági struktúra létrejöttének leginkább kézzel fogható eredménye a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő elvándorlása lett, a lakosság az észak-magyarországi ipari tengelyre távozott. Kisebb léptékben már 1950-es évektől tetten érhető, hogy az állam igyekezett legalább a terület városaiban fejleszteni az ipari tevékenységet. Ezen több évtizeden át tartó állami program keretében elsősorban elhasználódott, korszerűtlenné vált vállalatokat, részlegeket költöztettek el Budapestről az ország olyan régióiba, ahol addig nem volt ipari tevékenység, de olcsó munkaerő állt rendelkezésre. (Például a program keretében települt 1951-ben Hódmezővásárhelyre a Metripond mérleggyár, 1950-ben helyi cipész-szövetkezet átalakításával a makói cipőgyár.)
