A Magyar Hidrológiai Társaság XXXII. Országos Vándorgyűlése (Szeged, 2014. július 2-4.)
9. szekció. A VÍZGAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE - 3. Bordás Csaba (TIVIZIG): A Keleti-Főcsatorna keletkezés- és építéstörténete
megszüntették. A két zsilip tönkremenetelét követően a Kurca-toroki zsilip állékonyságának növelésére a zsilip fenéklemezét kb. 45 cm vastagságban felbetonozással megerősítették. Amikor a 2000. évi árvíz során meghibásodott zsiliptábla miatt nagy erőket kellett bevetni, hogy megmentsék a környéket a betörő víztől, voltak olyan elképzelések is, hogy a zsilipet bontsák el, s valami teljesen újat építsenek a helyébe. De nem mindig az új az egyedül üdvözítő, a szegedi mérnököknek és munkatársaiknak hála sikerült a régi formát új tartalommal megtölteni, s az egykori „torontáli állózsilip”-ek utolsó megmaradt példányát megmenteni. A téglazsilip felújítása ráadásul még gazdaságosabb megoldást is jelentett, mint egy új építése. A szakmai zsűri a műtárgy felújításának vezetőit 2002-ben Lampl Hugó nívódíjjal tüntette ki. Erre a tényre a zsilip falában elhelyezett emléktábla is utal. A 2001. évi felújításkor az egynyílású zsilipet kétnyílásúvá építették át és az egyszeres biztonság (egy zsiliptábla) helyett kettős biztonságú, azaz mindkét oldalon táblával lezárható csőzsilip lett. A boltozott téglazsilip Tisza felőli homlokzatán az építés időpontja: 1885 olvasható, míg a mentett oldalon a felújítás dátuma: 2001. szerepel. Eddig a zsilipekről esett szó, pedig a zsilipek mellett van még egy nagyon jellegzetes épülete a folyómenti tájnak, a belvízi szivattyútelep. No nem a mai, célszerűséget igen, de építészeti kultúrát kevéssé sugárzó műtárgyra gondoljunk, hanem a régi, gőzüzemű szivattyútelepekre. Amikor a már említett zsilipeken nem juthatott a töltések mögötti területekről összegyűjtött belvíz gravitációsan a befogadó folyóba, akkor a szivattyútelepeket kellett beüzemelni. Az első belvízi telepet 1878-ban építették Sajfokon, eredeti angol gépészeti berendezésekkel. Szerencsére máig megmaradt az épület és szivattyúgép is. Amikor szó esett az árvízvédelmi műtárgyak téglaépítészetéről, akkor egy különlegességet nem említettünk meg, s ez pedig a hódmezővásárhelyi „kűfal”. Vásárhely területe a 19. század folyamán több mint kétszeresére növekedett, és a mélyebb fekvésű részek is beépültek. Ezek a területek fokozott árvízveszélynek voltak kitéve. A folyómeder szabályozásával az árvízszintek növekedtek, ami fokozta az árvíz lehetőségét. A tiszai töltések többször is átszakadtak, a várost sokszor közvetlen árvíz fenyegette. Az 1876. évi árvíz idején merült fel a Hódmezővásárhely körüli körtöltés kiépítésének gondolata. De csak az 1879. évi, Szegedet pusztító nagy árvíz évében fogtak hozzá az építéséhez. A város határán földből 17,5 km hosszú töltés létesült, a déli részén pedig - a Hód-tó partvonulatát követve - egy téglából rakott úgynevezett "kűfal"épült, amelynek hossza 3006,2 méter. A vízépítési gyakorlatban számos helyen használták fel a téglát, mint meghatározó építőanyagot. Itt most csak a vízi védműveket vettük szemügyre, de nem szóltunk a gátőrházakról, a városi vízművek régi szivattyútelepeiről, a kőbányai víztároló medence egyedülálló csarnokáról, a téglaépítésű felszín alatti csatornákról, stb., stb. Irodalom Góg Imre: Szigetelő falak a Kettős-Körös jobb oldali töltésében. Magyar Vízgazd., 1983. 6. sz. Péch József: Gátvédelem. Bp., 1892. Holló Csaba szerk.: A Visegrádi Országok technikai műemlékei II. Bp., 2004. http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=2323
