A Magyar Hidrológiai Társaság XXXI. Országos Vándorgyűlése (Gödöllő, 2013. július 3-5.)
11. szekció. A VÍZGAZDÁLKODÁS TÖRTÉNETE - 9. Dr. Gerencsér Árpád (nyugdíjas): Az esőzető öntöző berendezések technikai fejlődése hazánkban
kialakítani, amellyel a gyártás, készletezés és az üzembe helyezés zökkenő mentesebben szervezhető. A különböző vízszállítású szivattyús gépcsoportokat figyelembe véve elkészítettem a típusterveket s ezt követően a rendelések s a készletezés ezek alapján zökkenő mentesebb volt. A mozgatható berendezésekkel egy időben kezdődött a felszín alatti telepek építése is. Még 1960-ban közel azonos volt e két rendszerrel öntözött területek aránya (20-20 ezer ha), de húsz év múlva már kétszer akkora területet öntöztek mozgatható berendezésekkel. A felszín alá kerülő csővezetékek azbesztcementből készültek s a felszínre jövő Peetz tolózáras hidránsokra volt kapcsolható a mozgatandó Na 85 vagy 100 mm átmérőjű acél gyorskapcsolású szárnyvezeték s erre kerültek a szórófejek. Az építéshez szükséges anyagok és berendezések, beleértve a szivattyúkat is, magyar gyártmányok voltak. A telepek általában egy-egy gazdaság részére készültek s a nagyságuk általában a 100 ha-t nem lépte túl. A hatvanas évek elején megépültek az első, nagykiterjedésű, általában több gazdaság igényét kielégítő esőztető fürtök: Kalocsa-Fajsz, Balatonaliga és Nagyhegyes. Az első kettőnél a szivattyútelepek gépészeti és villamos berendezéseit Olasz országból importáltuk. A szivattyúk üzeme automatikus volt a csőhálózatra kapcsolt szárnyvezetékek „ vízigényével " vezérelve. A szárnyvezetékek mozgatása változatlanul kézi erőt igényelt. E létesítmények építési és üzemi tapasztalatai segítették a további, hasonló rendszerek létesítését. 1980-ra a részben beépített esőztető telepek nagysága 88 ezer hektárt tettek ki. Az egyes részelemek fejlesztésénél a viszonylag komplikált meghajtású szórófejek utódjaként az egyszerűbb, lengőkaros szórófejek kialakítása és gyártása valósult meg a gyöngyösi Agromechanikai Szövetkezetben. A hetvenes évekre az esőztetés leg kritikusabb része a csővezetékek és hálózatok emberi erővel történő mozgatása volt. Különösen a „fővezetékként" használt NA 130-as gyorskapcsolású vezeték egyes darabjai olyan súlyosak voltak (30-32 kg), hogy az öntöző munkások erejét túlzottan igénybe vette. A csövek korszerűbb gyártása és alkalmazott könnyebb anyaga mellett a kézi mozgatás kiküszöbölése volt a legfontosabb műszaki fejlesztési feladat. A hetvenes években így születtek különböző esőztető szárnyvezetékek és berendezések, amelyeket röviden ismertetem az alábbiak szerint: ALVSZ-87 és ALVSZ-130 típusú gyorskapcsolású alumínium csövekből összeszerelt szárnyvezeték, amely hat méterenként egy kocsi szerkezetre kerül és így hosszirányban traktorral vontatható. Tisza II, vagy T_45 típusú szórófejjel működhet. A hidránshoz flexibilis tömlővel csatlakoztatható. Hasonló elvek alapján készült a fővezetékként használt VAF-159, amely közvetlenül a mozgatható szivattyús gépcsoporthoz kapcsolódik ÖB-A típusú önjáró esőztető szárny, amely álló helyzetben öntöz, majd ezt követően a a rászerelt motorral áttelepíthető a következő állásba. A vivő kerekek 90 fokban elforgatva a csőirányú mozgást is lehetséges, s így szárnyvezeték mozgatása teljesen gépesített. 3
