A Magyar Hidrológiai Társaság XXX. Országos Vándorgyűlése (Kaposvár, 2012. július 4-6.)
2. szekció: Területi vízgazdálkodás - Szalai József (VITUKI Nonprofit Kft.) - Nagy György (ADUVIZIG) - Will Zoltán (Dataqua Elektronikai Kft.): A Duna-Tisza köze talajvízjárásának alakulása az elmúlt évek hidrometeorológiai eseményeinek tükrében
magas árteret öntésiszap, öntéshomok és helyenként folyóvízi eredetű futóhomok fedi. Az elhagyott mederrészekben, illetve a lefolyástalan területeken szikes tavak alakultak ki. A felszíni képződmények alatt 10-20 m vastagságú kavicsréteg helyezkedik el. (Pécsi, 1959, Bulla, 1962, Neppel et al. 1999) A 100-130 m magasságú Duna-Tisza közi síkvidék a Gödöllői-dombságtól Bácskai- síkvidékig terjedő, 7400 km2 kiterjedésű terület. Felszínformái kialakításában elsősorban a szél, alárendelten a víz vett részt. A terület nyugati részén felismerhető íves képződményeket a Duna mellékágai alakították ki. Ezeket a folyó áradáskor öntötte el s töltötte finomszemcsés hordalékkal. A szél felszínformálásának eredménye a változatos homokformák és a mélyedések kialakításában ismerhető fel. A nagy kiterjedésű lapos vagy enyhén hullámos területekből szigetszerűen emelkednek ki a nagyobb viszonylagos szintkülönbségű szél formálta homokbuckás felszínek. Többnyire csak néhány kilométer szélességűek a buckák, de egyesek átmérője a 10 km-t is meghaladja. A futóhomokkal fedett területrészekre a szélbarázdák, garmadák, maradékgerincek jellemzőek, de előfordulnak parabolabuckák is. A homokbuckák közötti mélyedésekben vizenyős, gyakran lefolyástalan területek, tavak és ideiglenesen vízzel borított rétek alakultak ki (Lóki, 1999a, Mezősi, 2011). A vizenyős területek alatt gyakran képződött 20-30 cm vastagságú mészkőpad, a réti mészkő, amit kitermelve építkezésekhez is felhasználtak. A Duna-Tisza köze délnyugati részén elhelyezkedő, 100-175 m magasságú, Szerbiában löszplatóként folytatódó Bácskai-síkvidék nyugati irányban a Duna völgysíkjára meredek peremmel szakad le, míg északra, a Duna-Tisza közi síkvidék felé fokozatos az átmenetet. A hordalékkúp változatos futóhomokformáit néhány méter vastagságú típusos lösz, homokos lösz takarja, amelyen kiváló, tápanyagokban gazdag mészlepedékes csernozjom talaj képződött. (Lóki, 1999a) A Duna-Tisza köze keleti peremterülete a Tiszaföldvártól a déli országhatárig terjedő igen alacsony, 79-85 méter tengerszint feletti magasságú holocén alluviális síkság, az Alsó-Tisza vidék. A tájegység nyugati határát a Duna-Tisza közi hátság pereme határozott választóvonallal jelöli ki. Kelet felé a terület fokozatos emelkedése miatt kevésbé egyértelműen határolható el. Felszínét holtágak, morotvák, eróziós peremmel kiemelkedő szél alkotta felhalmozódási formák teszik változatossá. A két kistáj alkotta (Marosszög, Dél-Tisza- völgy) Alsó-Tisza vidék kistájai közül az utóbbi Tiszától nyugatra elhelyezkedő térszínek képezik a Duna-Tisza köze részét (Lóki, 1999b). A Duna-Tisza köze legmagasabban elhelyezkedő, a talajvízszint-változások által leginkább érintett térszíneket Hátságnak, gyakran Homokhátságnak nevezik. (Ez utóbbi elkülönítés - bármennyire is találó - a térség egészére földtani okokból mégsem tekinthető érvényesnek.) Munkahipotézisként mind a jelen dolgozat összeállításakor, mind pedig a különböző vízháztartási vizsgálatok esetében a Duna-Tisza köze 100 m-nél magasabb területrészét tekintettük és tekintjük a Hátságnak. A Hátság észak-déli metszete nyeregszerű képet mutat. Az északi rész felszíne 140-150 méter magasságú, déli irányban 115-120 m-re csökken, majd 170 m fölé emelkedik. Legmagasabb pontja a 174 m tengerszint feletti magasságig emelkedő Ólom-hegy. A Hátság felszíni vizekben nagyon szegény, állandó vízfolyás nincs. Területéről a többletvizet időszakos vízfolyások, belvízcsatornák szállítják a Duna és a Tisza felé. A vízrendezési munkálatok során létesített csatornák többsége a csapadékhiány és a talajvízszint-süllyedés miatt kiszáradt.
