A Magyar Hidrológiai Társaság XXX. Országos Vándorgyűlése (Kaposvár, 2012. július 4-6.)
10. szekció: A vízgazdálkodás története - Dr. Szlávik Lajos (EJF) - Fejér László: A történeti emlékezet hordozói – Árvízi emlékek Magyarországon
Dr. Szlávik Lajos - Fejér László: A történeti emlékezet hordozói - Árvízi emlékek Magyarországon A Kárpát-medence teljes egészében a két nagy folyó, a Duna és a Tisza vízgyűjtő területéhez tartozik. A medence jellegnek megfelelően a folyók e tájon lelassulnak hordalékukat lerakva, vagy éppen partjaikat elragadva folyamatosan alakítják medrüket. A magasabban fekvő vízgyűjtő területre hulló csapadék (eső, vagy hó) összegyülekezve, elolvadva a történelem folyamán gyakran okozott áradásokat zömmel a síkvidéki területeken. Amíg a népesség megtelepedésre az alföldi területek magasabb pontjait választotta, addig az áradások, s nyomukban az év jelentős részében víz alatt álló erdők és mezők nem okoztak különösebb gondot, így vagy úgy részeivé váltak a mindennapi gazdálkodásnak. Amikor a mezei gazdálkodás olyan területekre is kiterjedt, amelyek addig vízjárta vidékeknek számítottak, a mezőgazdasági termelés biztonsága megkívánta a vizek árvízi szabályozását, ármentesítő töltések, gátak emelését, belvízi elvezetőrendszer kiépítését. Egy-egy áradás egyre komolyabb károkat tudott okozni, így az ellenük való védekezés megbízható szervezetet, műszaki eljárásokat igényelt. A védekezés sikertelensége árvízi katasztrófákat jelentett, amik gyakran emberéleteket is követeltek. A történelem azonban gyakran bizonyította, hogy a bajok elmúltával a védekezésre, megelőzésre fordított energia (és pénz) gyorsan elpárolgott, a kollektív tudat („csak a szépre emlékezem”) pedig az árvízmentes időszak alatt szívesen megfeledkezett az egészről. A magyarság történeti emlékezetében leginkább az 1838-as pest-budai árvíz és az 1879-es szegedi katasztrófa ragadt meg. Úgy, ahogy! Pedig számtalan tragédiáról számolnak be az elmúlt másfél évszázad krónikái, amiknek emlékét megőrizték a vizek melletti települések régi épületeinek falain látható árvíztáblák, csakúgy, mint az árvízi emlékművek a városokon belül, vagy éppen a nevezetes töltésszakadások helyein a terepen. Napjainkban, amikor egyre nagyobb értékek (településrészek, ipari létesítmények stb.) jönnek létre olyan területeken, amelyek a vízszabályozások előtt a folyók ártereinek részét képezték, megnő a biztonság iránti igény. Nem árt tehát tudni, hogy az áradások mely térségeken okoztak a múltban vízkárokat, s az adott vidéken élő, s dolgozó társadalom tudatában legyen mindannak a veszélynek, ami esetleg fenyegetheti. Arról nem is beszélve, hogy a múltban vízjárta területeken csak nagyon megalapozott esetben, műszakilag megkülönböztetett módon érdemes építkezni. Az árvízi emlékek azonban nem csupán egyszerű táblák és térplasztikák elegye, hanem művészi módon megfogalmazott kompozíciók is, amik egy-egy település identitástudatának szerves részét képezik. Az 1838-as pest-budai árvíztáblák ugyanakkor művelődéstörténeti szempontból is különlegességet jelentenek, hiszen az itt akkor élő társadalom nyelvi-nemzetiségi sokszínűségét jelzi, hogy magyar, német, szerb nyelvű táblák mellett héber feliratos tábla is akadt, amely az egykori óbudai zsinagóga falán emlékeztetett a szomorú eseményre. A legfrissebb emlékek közé tartozik például a 2000. évi tiszai árvíz során Tiszasas határában kialakult „buzgár” 1 emlékműve, amely ma a község központjában emlékezteti az arra járókat a 1 Az már más kérdés, hogy az említett árvízi jelenséget még a szakmai körökben is tévesen emlegetik buzgárként, mivel az - megfelelő műszaki terminológiával élve - „talpjárati csurgás” volt! 1
