A Magyar Hidrológiai Társaság XXX. Országos Vándorgyűlése (Kaposvár, 2012. július 4-6.)
10. szekció: A vízgazdálkodás története - Dr. Kováts Gábor (nyugdíjas): Kell-e nekünk "Dégeni" vízgazdálkodás
KELL-E NEKÜNK „DÉGENI” VÍZGAZDÁLKODÁS DR. KOVÁTS GÁBOR nyugalmazott vízügy igazgató, vízgazdálkodási szakértő „Régen a víz a természet korlátlan ajándéka volt. Ma a növekvő vízigények kielégítéséről a rendelkezésre álló készletek megfelelő felhasználásról intézményesen kell gondoskodni. Ez napjainkban már nem csupán a vízügyi szervek feladata, hanem széleskörű társadalmi összefogást igényel. Éppen így a víz pusztítót hatása elleni küzdelemből gyakran a lakosság is tevékeny részt vállal. Korunkban a társadalmi-gazdasági környezet és a természeti környezet sokoldalú kapcsolatának jóformán minden vonatkozása összefügg a vízviszonyokkal, a vízzel összefüggő jelenségeket komplex módon, a társadalmi és természeti környezettel, azokkal a vízépítési és egyéb hidrotechnikai eszközökkel és eljárásokkal kölcsönhatásban kell vizsgálnunk, amelyek alkalmazásával a természetes vízviszonyok és a társadalom szükségletei összhangba hozhatók.” Dégen Imre államtitkár az Országos vízügyi Hivatal elnöke (A vízgazdálkodás fejlődése könyv előszava, melyet a TIT jelentetett meg dr. Nagy László szerkesztésében) Dégen Imre idézett bevezetője ma is aktuális és lényegében jól foglalja össze a vízgazdálkodás és a társadalom legfontosabb összefüggéseit. Mikor és miért jött létre a Dégen Imre által fémjelzett egységes Állami Vízügyi Szolgálat? Most nem kívánjuk résztelezni, hogy 1945 után a társadalmi -gazdasági és politikai viszonyok változásai milyen módon lehetetlenítették el a korábbi vízgazdálkodási szervezeteket, azonban az ’54 évi dunai árvíz egyértelművé tette, hogy a Kárpát-medencében egységes átgondolt és szakmailag megalapozott vízügyi szervezet nélkül nem lehet élni. Személyes bár szubjektív emlékek Dégen Imréről 1962ben kerültem a vízügyi szolgálatba, mint ifjú mérnök, és olyan szerencsém volt, hogy Dégen Imre államtitkárt több aspektusból is, de közelről és személyesen megismerhettem. Dégen Imréről voltak téveszmék forgalomban, például, hogy nem lehet neki nemet mondani, hogy mindenkivel szemben három lépés távolságot tart, személyes emlékeim alapján azonban ezek nem teljesen helytállóak. Dégen Imrét megismertem „mint nagyfőnököt”, elsősorban az 1970 évi Tisza-völgyi árvíz alatt, a „tanárt” a vízgazdálkodási szakmérnöki oktatásom során, és az „embert”, mind e kapcsolatokban és ezen túlmenően is. Dégen Imre egészen más ember volt amikor 30-40 fős stáb élén látogatott meg egy-egy exponált védekezési pontot, vagy amikor egy titkár kíséretében éjféltájt megállt egy gátőrház előtt, és elkezdett beszélgetni az ottani emberekkel. A szakmérnöki oktatás során is elsősorban azok a beszélgetések maradtak meg, melyeket a szünetekben velünk többnyire vízügyi ágazat középvezetőivel folytatott, amikor Ő kérdezett és kíváncsi volt a véleményünkre. De Dégen Imrét ismertem, mint vadászt is, ismertem híres pontosságáról, arról, hogy amit egyszer látott, azt évek múlva is megismerte, és ezeken az alkalmakon érdeklődő, mindig fegyelmezett, de közvetlen és barátságos embernek ismertem meg. Pár szót a Vízügyi Igazgatóságokról. A mai napig több-kevesebb változásokkal működő Vízügyi Igazgatóságok az ’54-es dunai árvíz után alakultak ki, de feladatukban, szervezetükben, létszámukban többször és nagyon jelentős változásokon mentek át. Ha a dégeni időszakot vizsgáljuk, akkor ezt úgy lehet felosztani, hogy megalakulásától 1966-ig majd ’66-tól ’71-ig és ’71 után kissé más szervezeti formában valljuk be őszintén, az utolsó időszakban a főosztályi szervezetben kissé már túldimenzionáltan működtek a Vízigek. Időközben megalakult a vízépítőipari központ, majd vízépítőipari trösztté alakították át, de Dégen Imre idejében a tröszt is egy középirányító szervként működött, főleg a Vízigek 1
