A Magyar Hidrológiai Társaság XXX. Országos Vándorgyűlése (Kaposvár, 2012. július 4-6.)
10. szekció: A vízgazdálkodás története - Horváth István (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum): A tata-tóvárosi angolkert forrásai – kísérlet Budapest vízellátására
szereplő számításokat, sem Balló állítását, miszerint a 20 °C-os forrásvíz a fővárosi gyűjtőmedencébe érve 14 °C-ra hűlne le. Stoczek többször is ismertette álláspontját a forrásvizek lehűtéséről, számításai szerint a beadványban megadott paraméterek alapján a víz Budapestre érve csak 17 °C-ra hűlne le, bár a tatai vizek védelmében hozzátette, hogy az akkori pesti vízmű által termelt víz hőmérséklete nyaranta igen gyakran eléri a 18-19 °C-t is. 28 Ugyanakkor javaslatot is tett, hogy milyen módon tudnák mégis elérni a kívánt hőmérséklet-csökkenést. Ehhez meg kellett volna növelni a víz „menetidejét”, azaz csökkenteni kellett volna a vizet vezető csatorna lejtését annyira, hogy az angolkertben feltörő víz 30 óra helyett öt nap alatt jusson el a fővárosi gyűjtőmedencébe. Emiatt azonban növelni kellett volna a csatorna keresztmetszetét, hiszen a napi szükséges vízmennyiséget a jóval hosszabb ideig tartó út ellenére is el kellett volna juttatni a fővárosi háztartásokba. 29 28 VASÁRNAPI ÚJSÁG 1887. március 20. 204. o. 29 STOCZEK 1886, 172. 30 VASÁRNAPI ÚJSÁG 1893. augusztus 13. 552. o. A javasolt változtatások viszont a költségvetés jelentős módosítását, a beruházás költségeinek jelentős mértékű növekedését eredményezték volna. A Magyar Tudományos Akadémia ülésein felszólaló és a témában kutatásokat folytató szakemberek többsége a tata-tóvárosi vizek Budapestre vezetése mellett tört lándzsát, a döntéshozók azonban igen bizalmatlanok voltak a tervvel kapcsolatban. A víz viszonylagos keménysége valamint a hűtésével járó költségek miatt végül a vegyes bizottság is fokozatosan elfordult a tervtől és az évtized végére ismét a káposztásmegyeri vízműtelep megvalósítása került előtérbe. Az említett okok mellett sem a vegyes bizottság, sem a Közmunkák Tanácsának tagjai nemigen hittek abban, hogy pusztán a forrásvizek hosszú távon ki tudják elégíteni a napról-napra növekvő szükségleteket. Az 1892-es kolerajárványt követően aztán szinte azonnal cselekedni kellett, ekkorra azonban már csupán a - mai szemmel, a tatai források 20. századi történetét ismerve helyesen döntve - káposztásmegyeri vízmű megépítése volt az egyetlen megvalósítható javaslat. A tata-tóvárosi források budapesti felhasználásának ötlete csak egy rövid kitérőt jelentett a fővárosi vízellátás történetében, gyorsan feledésbe is merült. A Vasárnapi Újság újságírója 1893-ban, a káposztásmegyeri vízmű építésének kezdetén már nem is tudta pontosan a tervet ismertetni, a terv alapját képező angolkerti forrásokról említést sem tett: „Fölmerült az a terv is, hogy a tatai nagy tó vizét vezessék be Budapestre. Ennek az eszmének a tanulmányozása is elrabolt egy csomó időt. Végre is elejtették, mert a tatai víz meleg és mésztartalmánál fogva könnyen eldugaszolta volna a csöveket.” 30 7
