A Magyar Hidrológiai Társaság XXX. Országos Vándorgyűlése (Kaposvár, 2012. július 4-6.)
10. szekció: A vízgazdálkodás története - Horváth István (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum): A tata-tóvárosi angolkert forrásai – kísérlet Budapest vízellátására
össze: „E vizeket e szerint chemiai szempontból is tiszta, jó ivóvizeknek kell nyilvánítanom; azok valamivel keményebbek a fővárosi vízműnek vizeinél, és szénsavban gazdagabbak, de épen ezért üdítőbb ízűek is.” 19 Valamivel később Than Károly is elemezte az angolkerti források vizét, jelentése szerint „organikus anyag a vízben nincsen, ammoniáknak, nitriteknek és nitrátoknak a legkisebb nyoma sincs benne.” 20 Ilyenformán minőségi kifogás semmiképpen nem merülhetett fel a tatai vizekkel kapcsolatosan, ivóvízként való nagyarányú felhasználásához azonban további feltételeknek is meg kellett felelni. Horusitzky Henrik, aki évtizedekkel később maga is nagy hasznát vette kutatásai során az 1880-as években végzett elemzéseknek, Tata és Tóváros forrásait vizsgálva három feltételét említi a jó ivóvíznek: kémiai összetétel, keménység, hőmérséklet. 21 Mint láttuk, az első akadályt sikerrel vették az angolkerti források vizei. Az idézett kutatók elemzéseik során rendszerint a víz keménységét is vizsgálták, méréseik szerint a kérdéses forrásvizek keménységének értéke valamivel több mint 23 volt német keménységi fokban kifejezve 22 , „a tatai víz ezen szempontból tekintve is jó minőségűnek volt mondható” 23 . Ami a jó ivóvíz hőmérsékletét illeti, Horusitzky szerint annak maximális értéke nem lehet több mint 10-12 °C. A terv alapját képező angolkerti források azonban átlagosan 20 °C-os vizet szolgáltattak, a beadvány készítőinek indoklása szerint ugyanakkor a forrástól Budapestig tartó hosszú út során a víz lehűlne annyira, hogy a fővárosi háztartásokba már az elvárt hőmérsékletű víz jusson. Ennek érdekében a víz szállítása szinte kizárólag föld alatti csatornában történt volna, a víz 78 km-t megtéve, körülbelül 30 óra alatt jutott volna el Budapestig. A források vizét egy gyűjtőmedencébe vezették volna, innen „a földbe fektetett csatorna által nyomás nélkül Tatától egyenesen a hegyek alján a Dunáig vezettetnék, hol Duna-Almás és Neszmélyt megkerülve Süttő, Piszke és Nyerges-Ujfalu felé venné útját. Nyerges Újfalutól mindig a hegyek tövében haladva a dorogi völgybe jutna, egész Leányvárig, a hol egy szivattyútelep létesítendő, mely által a víz az ott alkalmazandó kisebb reservoirba [víztározó, gyűjtőmedence] emeltetnék. E pontról a víz természetes eséssel folyna a Budai reservoirig és pedig egyenest Csévnek, hol egy 4,5 km hosszú tárna által a vízválasztó hegyeken keresztül hatolna. E vizválasztón túl a vörösvári völgybe érve, a csatorna természetszerű menetét venné a hegyek oldalán, Vörösvárt és Solymárt érintve, a csúcshegyi dűlő mentén Kis- Czell mellett egész a Józsefhegyig, hol a nagy reservoir alkalmas helyen építtetnék. Miután ezen reservoir magassága 165 met. a tenger szine felett, a város átlagos járdai szine felett 60 met. magasan fekszik, ezáltal eléretett a főv. tanácsa által kívánt 60 met. nyomás s így Budán szivattyú telep létesítése fölöslegessé válnék, mert a víz a reservoirból kellő nyomással, egyenesen a csőhálózatba veendené menetét.” 24 A víz hűlését leginkább a Csévnél létesítendő alagúttól várták a tervezők, mely szerintük akár egymagában is biztosította volna a megfelelő hőmérsékletet. A források vizének viszonylag magas hőfokának ugyanakkor kétségtelen előnye volt, hogy a vízvezeték téli elfagyásától nem kellett tartani. 19 Uo. 15. 20 THAN 1887, 146. 21 HORUSITZKI 1923, 62-63. 22 HORUSITZKI 1923, 61-62. 23 WARTHA 1887, 167. 24 ESTERHÁZY-FESZTY 1886, 17. 5
