A Magyar Hidrológiai Társaság XXIX. Országos Vándorgyűlése (Eger, 2011. július 6-8.)

2. szekció: A vízgyűjtő-gazdálkodási tervezés időszerű feladatai - Dr. Orlóci István (nyugdíjas) - Dr. Szlávik Lajos (EJF): Gondolatok a vízgazdálkodási politikáról

Többszöri kezdeményezéssel és részleges előrehaladással ez a paradigma az 1960-as években szerves eleme lett a Dégen Imre vezetésével tervezett új irányzatnak, jelesül a vizeinkkel való teljes körű, tervszerű gazdálkodás eszmerendszerének. 2. Jelenkori sajátosságok A magyar vízgazdálkodás évszázados alakulása lassú folyamat. Még felismerhetők a múlt évszázadban megfogalmazott elvek, és mai fejlesztési szándékok kötődnek hat évtizede kimunkált műszaki lehetőségekhez. Politikai nézetek és gazdasági körülmények változása során a legutóbbi „rendszerváltásig”, lényegi vonásait megtartva fejlődött a jog és szakigazgatás intézményrendszere, valamint a munkamegosztás rendje (egyén, társulat, állam). Korábban a magyar vízgazdálkodás kiemelkedően fontos feladata a vízviszonyok rendezése, a vizek bőségéből fakadó károk csökkentése volt. Ez hangsúlyosan befolyásolta mind az intézményrendszer, mind pedig a tudományos munkálkodás, illetve a vízgazdálkodási infrastruktúra alakulását. Számos okból viszonylag erőtlenül fejlődött a vizek hasznosítása, és az öntözés fejlesztése során vált bizonyossá, hogy az ország felszíni vízkészletei mennyiségileg igen kedvezőtlen eloszlásúak, amelyekkel tervszerűen gazdálkodni csak a hidrológiai folyamatok részletes megismerésével és folyamatos megfigyelésével lehet. A magyar vízügyi szervezet – bár nemzetközileg figyelmet keltő intézményi (jogi, kutatástervezési, közgazdasági) fejlesztéseket végzett – a hazai közvéleményi és politikai elismerést nagyobbrészt mérnöki feladatok sikeres megoldásával érte el. Két évszázad során a társadalom a vízgazdálkodási társulatokat és a vízügyi szolgálatot az árvízi biztonság növeléséért, a belvizes és aszályos területek művelhetőségéért, az egészséges vízellátásért, a többcélú tározókért és a rendezett folyókért értékelte. A vízszabályozásoknak és a gyorsan növekvő, területileg koncentrálódó vízhasználatoknak az ökológiai és vízháztartási következményei élesedő társadalmi konfliktusokat keltettek. Ezek alakulását az ismerethiányok formálják, kezelésüket pedig bonyolulttá teszi, hogy sok esetben erősebb a napi politikai töltetük, mint a valós okuk. A természetrombolás vádjával elbizonytalanították a politikusokat, és megingatták a vízgazdálkodók önbizalmát. Mindez különös súlyt kap a jelenlegi átmeneti időszakban, amikor az útkeresés során nem csak a múlt káros vagy felesleges elemei tűnnek el, hanem megtorpan a korábbi ökológiai irányú törekvés és integrációs folyamat is. A mai magyar vízgazdálkodásban együttesen keltenek gondot a paradigmaváltó követelések, valamint a rendszerváltás intézményváltoztató törekvései, gazdasági korlátai és politikai bizonytalanságai. Az 1990-ben megkezdődött gazdasági–társadalmi átalakulás kezdeményezői és végrehajtói nem figyelmeztek Széchenyi István intelmére: „...Rendszerváltás során sokan megzavarodnak és ötletszerűn viselkednek ….” … „Az viselkedik bölcsen, aki a körülményeket okszerűen elemezve, célirányos terv szerint cselekszik...”. Káros mértékben növekedett a vízgazdálkodási intézményrendszer tagoltsága, és megszűnt a vízgazdálkodási folyamatok tárgyszerű és távlati döntéseket megalapozó értékelésének lehetősége. Sajnálatos (vagy inkább veszélyes), hogy a vízgazdálkodás tervezése nemcsak súlytalanná vált, de a körülményeinktől eltérő és hazánk jövőképi igényeivel kevéssé számoló eszmék vezérlik. 2