A Magyar Hidrológiai Társaság XXIX. Országos Vándorgyűlése (Eger, 2011. július 6-8.)

13. szekció: A magyar vízgazdálkodás története - Szlabócky Pál (nyugdíjas): Pazár István sokoldalú mérnök-zseni hidrológiai munkássága

Kiemelten foglalkozik a gázos kutakkal, mivel az alföldi artézi kutak nagy része ilyen volt. Ezután következik a víztározás, majd a vízvezeték építése. Már akkor rájön „hogy a csővezeték lehetőleg mindenütt zárt kört alkosson, és úgynevezett vak elágazások minél ritkábban forduljanak elő.” A vízellátó rendszerek kiépítése nyomán fölmerül a szennyvizek és csapadékvizek elvezetésének közegészségügyi követelménye, nem utolsósorban a víznyerő területek védelme céljából. Hangsúlyozza az elválasztó rendszer szükségességét (különkülön csapadék, ill. szennyvíz elvezető hálózat). Végezetül a biológiai szennyvíztisztításra mutat példát. (9.ábra) A Vidéki városaink természetes fejlődése (MM-É-E. Közlönye 1903) hozzászólás a Fővárosi Vízmű igazgatója, Kájlinger Mihály: „A budapesti víz, a kolera és a tífusz” ue. Közlönyben megjelent cikkéhez, vitatva a Szerző azon megállapítását miszerint nem lát „becsmérlésre okot abban, ha vidéki városaink előbb utcáikat rendezik…ahelyett, hogy …azon a vízvezetéket és csatorna hálózatokat építenének” Ellenvéleményében az előbbi tanulmányára hivatkozik kiegészítve azokat mérnök-közgazdászi érvekkel is. A kor udvarias szellemének megfelelően zárja cikkét: „…legyen szabad…elismeréssel adóznom Kájlinger tagtárs úrnak cikkei azon határozott irányáért, melyet kivált befejező szavaiban kidomborít.” Ez az „együttérzés” szerencsésen „visszaköszönt”, amikor az 1922.évi tífusz járvány eredetének vizsgálódásánál Kájlinger véleménye is segítette a vízmű felöli fertőzés lehetőségének elvetését. Működésének első, országjárásos időszakát tükrözi a Dr Papp Károly földtani intézeti geológussal közösen írt tanulmánya: A Mezőség vízhiányának orvoslása. (Bányászati és Kohászati lapok 1907.) Ez egy igen részletes és alapos beszámoló az 1904-1905.évi középeurópai aszály miatti vízhiány felszámolására tett tanulmányútról, Darányi Ignácz m.kir. földművelésügyi miniszter megbízásából. Előzőleg Dr Kádics Ottokár geológust küldték ki, aki „azonban a vízhiánynak mélyfúrással való orvoslását ajánlani nem merte, minthogy az egész erdélyrészi medenczében egyetlenegy mélyfúrás sincs”. „megállapítottuk, hogy a Mezőség legtöbb községében kellemetlen ízű, glaubersós és salétromos, rossz víz van, a mely helyenkint trágyalével és egyéb szenynyel is meg van fertőzve.” A tanulmány részletesen ismerteti a felszíni, tágabban vett hidrogeológiai viszonyokat (mesterséges és természetes kisebb-nagyobb tavak, és az erdők letarolásának eróziós, szakadékos következményei)*. A 13 oldalnyi szövegből, továbbá egy szelvényből és 10 fényképből álló tanulmány 48 (!) település hidrogeológiai helyzetét említi, ebből 22-t részletesen, megadva a vízbeszerzés helyi lehetőségét. Mivel ez nem mindenhol lehetséges kellő biztonsággal, néhánynál javasolja, hogy „a Maros és a Szamos folyók kavics ágyából együttes vízmű útján lássák el vízzel”. (Ilyen elvű regionális megoldások nálunk csak az 50-es évek közepétől létesültek). Nagyon szemléletes a Mezőségen át szerkesztett elvi geológiai metszet a javasolt vízkutató mélyfúrás feltüntetésével. (10. ábra) 8