A Magyar Hidrológiai Társaság XXVIII. Országos Vándorgyűlése (Sopron, 2010. július 7-9.)

1. szekció: Vízgyűjtő-gazdálkodási tervezés - Dr. Clement Adrienne (BME): Felszíni vizek minősége és terhelhetősége: a vízminőség-szabályozás új feltételrendszere a VKI tükrében

Amennyiben a vízfolyás, illetve tó medre és a mezőgazdasági terület között nincs természetes vagy mesterséges védősáv, a csapadék-események után a táblákról, vagy az állattartótelepekről lefolyó csapadékvíz növényi tápanyaggal szennyezi a felszíni vizet. A part menti vízvédelmi puffersáv a lebegőanyag kiszűrésével és kiülepítésével, a növényi tápanyagok felvételével, illetve feldolgozásával ezt a folyamatot fékezi. A vizek ökológiai állapota romlásának megelőzése, illetve javítása érdekében a vízvédelmi területek rendszerének bővítésére, kiegészítésére van szükség: nitrát- és erózió-érzékeny területek felülvizsgálata, belvíz-érzékeny, valamint ún. partmenti vízvédelmi zóna kijelölése, a kötelező és önkéntes előírások meghatározása a területi és időbeli prioritások meghatározásával és a rendelkezésre álló források figyelembe vételével. Szükséges továbbá a belvíz-elvezető rendszer vízvisszatartási szempontok szerinti átalakítására vonatkozó jó gyakorlatok meghatározása is. Síkvidéki területeken a mezőgazdasági földhasználatból származó terhelés azokon a területeken lehet jelentős, ahol belvízelvezetés történik. Ebből adódóan az intézkedések között a belvizek területen való visszatartása a legfontosabb. A felszíni vizekben a tápanyag terhelés mérséklése gyakorlatilag a felszíni lefolyás csökkentésével arányos. A talajlazítás alkalmazása kötött talajú területeken hatékony víz- és ezzel egyidejűleg tápanyagterhelés visszatartó intézkedés, de nőhet a talajvíz szennyezésének veszélye. A vízvisszatartás történhet oly módon is, hogy a mély fekvésű területekről nem vezetik el a vizeket, ezáltal a területek fokozatosan vizes élőhellyé alakulnak, de támogatandó az erdő- és gyep művelési ágra történő áttérés is a kevésbé belvíz-veszélyes területeken. Ahol a belvízelvezetés nem váltható ki a fenti intézkedésekkel, a belvíztározókba vezethető. 4. A VGT-ben megfogalmazott feladatok alkalmazása a gyakorlatban 4.1. A befogadó célállapota, a terhelhetőség értelmezése és meghatározása A legnagyobb változás tehát a korábbi szabályozáshoz képest a felszíni vizek esetében a befogadóra vonatkozó vízminőségi kritériumok előírása. Az immissziós határérték lényegében a befogadó terhelhetőségének meghatározásán keresztül érvényesíthető. De miként is értelmezhetjük a terhelhetőséget, figyelembe véve a vízi ökoszisztémák állapotát befolyásoló sokféle tényezőt, melyeket a tervezés során számításba kellene venni? Jóllehet a terhelhetőséggel, mint fontos körülménnyel, több jogszabály is foglalkozik, ezek a konkrétumokkal és a gyakorlati alkalmazás feltételeivel adósak maradnak. Ennek egyik legfontosabb oka az, hogy a terhelhetőség elméleti ökológiai és gyakorlati környezetvédelmi jelentése nem kellően tisztázott. Ökológiai értelmezésben a terhelés a környezetbiológiában valamely élőlényre, vagy társulásra ható, a normálistól eltérő minőségű és mennyiségű hatás, igénybevétel. A terhelhetőség pedig a terhelés olyan mértéke, ami a víz alkalmasságát az eredeti élővilág fenntartására és az emberi használatra még nem csökkenti (Ökotech, 2007). A terhelhetőség megállapítása során figyelembe kell venni, hogy az ökoszisztéma bizonyos mértékű regenerálódásra képes rendszer. A szennyezőanyagok többsége nem konzervatív módon viselkedik, részt vesz a biogeokémiai ciklusban. A regenerálódás mértéke (pl. a szennyezőanyag terhelés feldolgozásának sebessége), a terhelhetőséget növelő tényezői. Szigorúan véve csak a regenerálódás mértékéig lehet a vízi ökoszisztémát terhelni. Ez lehetne az ökológiai állapot fenntarthatóságának hosszútávú kritériuma. A vízminőség pillanatnyi állapotát sokféle, egymással összefüggő folyamat alakítja. A vízminőség változások nyomon követéséhez, a terhelések hatásainak előrejelzéséhez ezért a legtöbb esetben matematikai modelleket használunk. Bizonyos feltételek megléte azonban