A Magyar Hidrológiai Társaság XXVIII. Országos Vándorgyűlése (Sopron, 2010. július 7-9.)

15. szekció: A magyar vízgazdálkodás története - Megulesz Gabriella (Dunaújvárosi Vízi Társulat): A magyar vizitársulati rendszer kialakulása - út az első önálló vizitársulati törvényig

3 nyok olcsó élelmiszerrel és nyersanyaggal történő ellátását. A szántóterületek és a szőlőültetvé-

nyek fejlesztésének igénye megmutatkozott a Tisza-vidék vízrendezési munkálataiban is, melyek

közül a legjelentősebb az Abádszalók közelében található Mirhó-fok 1754. évi első elzárása. A

Mirhó-fok korábban, a tiszai áradások alkalmával közel 500 km

2 láp és mocsárvilágot táplált. Mária Terézia 1773-ban engedélyezte, hogy a sójövedék 1,5%-át a folyók vízrajzi felvételére, a hajózható folyók medrének és a vontató utaknak karbantartására használják fel (7). Az országban meglévő terményfelesleg elszállítását – a járhatatlan közutak helyett – a viziutak kiépítésével akarták megoldani. II. József a Helytartótanács feladatává tette a magyarországi folyók hajózhatóvá tételével kapcsolatos állapotfelmérést. A „só-alap”-ból támogatott Hajózási Igazgatóság 1777-1780 között működött. 1788-ban létrehozták a királyi kamarának alá-

rendelt Vízi és Építészeti Főigazgatóságot, amely előkészítette és bonyolította az állami vízrendezési beruházásokat. A vármegyék is végeztek vízi munkákat, ezeket a vármegyei mérnökök

irányították. A vármegyék munkáit gyakran királyi biztos felügyelte. Kiss József kincstári mérnök „részvénytársulatot alapított (1793.) az udvari kamarával szerződést kötött a Duna- és Tiszának hajózható csatornával való összekötésére. A részvénytársaság

alaptőkéje … s a csatorna jövedelme a költség fedezésére elégtelen lévén, Ferenc király 1802

nov. 1-től 25 évre a társulatnak bérbe adta a bácsvármegyei kamarai jószágokat... 1827. letelvén

a társulat szabadalma s uj vállakozó nem találkozván… 1841 nov. 1. a csatornát a m. kir. kincstár vette át.” (8) A Ferenc-csatorna az addigi Szeged-Pest közötti hajózási útvonalat 227 km-rel rövidítette meg. A csatorna vizét nemcsak hajózásra és közlekedésre, hanem egyéb gazdasági

tevékenységekhez (például kenderáztatáshoz) szükséges vízkivétellel is hasznosították. 3. Az érdekeltségi rendszer kialakulása Az uralkodók törvényileg ösztönözték ugyan a vízrendezési munkálatokat, és az elkészült

rendszerek fenntartását, a költségeket azonban a vármegyéknek, illetve a védett területek tulajdonosainak kellett biztosítaniuk. A mezőgazdaság és a kereskedelem fejlődésével a hajózás tekintetében megnőtt az állami szerepvállalás – a hajóutak és a parti vontatóutak fenntartását az államkincstárból biztosították – de ez nem terjedt ki a vízgazdálkodás egyéb területeire. A műszaki beavatkozások tervezése, illetve kivitelezése során ütköztek a helyi érdekek. A vármegyék közgyűlésein a vízelöntéssel nem veszélyeztetett földek birtokosai a fejlesztések ellen szavaztak. Az ellenérdekeltek akár az elkészült művek rongálásával is kifejezték akaratukat annak ellenére, hogy ezt a törvény büntette. A társulatok jogi kereteit I. Ferenc király 1807. évi

XVII. törvénycikke alapozta meg. A törvény kimondta, hogy „ha az együttesen érdekeltek többsége a folyók ártalmas kiáradásainak elháritására szükséges vizi müveknek saját költségükön

leendő elkészitését elhatározza: az ezen munkálat társulatába belépni nem akaró birtokosokat

ugyan a rájok eső költségek hordozására kényszeritni nem lehet: szabadságukban álland azonban a többi földesuraknak ily munkálatokat, … az érdekelt felek előleges teljes kártalanitása mellett, saját költségükön végeztetni és ha a munkálat sikerül, azoknak az uj műből eredő hasznait, a

kik annak létesitéséhez a rájok eső részben járulni nem akartak, mindaddig zár alatt tarthatják,

mig a zár alá vett jövedelmek a ráforditott költségeket ki nem egyenlitették.” A törvény függetlenítette a vármegye közgyűlésétől azokat a birtokosokat, akik saját érdekükben és költségükön

vízrendezési munkát szándékoztak végrehajtani. A társulatok területi lehatárolása szintén független maradt a vármegyéktől, azt a vízgyűjtőterület, illetve belvízöblözet határozta meg. A művek

felügyeletéért és karbantartásáért a vármegye felelt. A vármegye a járási szolgabírák és a községi

bírák útján látta el feladatát. Az első szabályozó társulat József nádor támogatásával alakult 1810-ben Sárvíz Csatorna

Társulat néven. Néhány dunántúli társulat kivételével nem követte nagy társulatalakítási hullám a

kezdeményezést. Ez részben a felmérések és tervek hiányának volt köszönhető.