A Magyar Hidrológiai Társaság XXVIII. Országos Vándorgyűlése (Sopron, 2010. július 7-9.)
15. szekció: A magyar vízgazdálkodás története - Lőrincz Károly (nyugdíjas): Társulatok a szatmári vidékért
6 A klasszikus szatmári társulatok fejlődésének második szakaszában a másod- és harmadrendű csatornahálózat kiépítése, a vízrendszerek működtetése és fenntartása okozott feladatokat a gazdaságilag beszűkült, háborúra készülő környezetben. A kezdetektől eddig eltelt időszakról érdemes korabeli véleményekre figyelni: Itt idézem Szabó Kálmán elektromérnök szavait az 1927-ben Lápvidék villamosítása címmel elhangzott előadásából: „Sokat beszélnek nálunk a többlettermelésről, mindenki ajánlgatja a köznek, de oly ritkán történik valóban valami e téren, hogy minden ily előre történő lépést különösebben meg kell hálálnunk azoknak, kiknek nemcsak a létesítés tárgyi nehézségeit, hanem sokszor a mesterséges akadályokat is le kell győzniök. A Lecsapoló Társulat vezetőségét a legteljesebb elismerés illeti meg azért a nagyszabású úttörő mű létesítéséért, mely hivatva van segítségére lenni a gazdának létéért folyó nehéz küzdelmében. Adja Isten, hogy eszközére válhasson hazánk felvirágoztatásának..” Vagy Schick Jenő igazgatő-főmérnök írta a Tisza-Szamosközi vízrendezés című összegző munkájában: „A Tisza-Szamosközén minden elő van készítve a fejlődéshez, a nemzet viszonylag jelentéktelen áldozattal az egykor elátkozott szigetet a boldogság tündérkertjévé teheti.” A boldogság tündérkertje helyett az államosítás jött 1948-ban! Utódtársulatok szerepe Az államosítással a vízügyek történetében egy majdnem idillinek nevezhető korszak zárult le. A társulatok ármentesítő és belvízszabályozó tevékenységét – az ország egészére a tervszerű vízgazdálkodás lehetőségének és a fejlődő népgazdaság különböző ágai közötti összhang megteremtés érdekében – az állam magára vállalta. Ez az áldozatvállalás és hatása (művek állapotának romlása, belvízveszély növekedése) hívta életre nyolc-tíz év eltelte után a vízrendező társulatokat. Az újjászervezés állami akarattal és közreműködéssel folyt a tanácsok, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok bevonásával. Szatmárban 1958 és 1960 között hat vízrendező társulat kezdte meg a munkáját.(Nyírcsaholyi, Tiborszállási, Csengerben a Felső-Szamos-Krasznaközi és a Felső-Szamos –Túrközi, Mátészalkán az Alsó-Szamos-Krasznaközi, Fehérgyarmaton a Tisza-Szamosközi Vízrendező Társulat). Természetesen a tevékenységükbe utalt második és harmadik kategóriájú belvízcsatornák felújítását és karbantartását eszköz, elhelyezés és berendezés nélkül, kevés állami támogatással, sok OTP kölcsönnel és az érdekeltek pénzével tudták elindítani. A nagyüzemi mezőgazdaság létrehozását követően folyamatos egyesülések után végül is két társulat, a fehérgyarmati Tisza-Szamosközi és a mátészalkai székhelyű EcsedilápKrasznabalparti Vízgazdálkodási Társulat végzi a közcélú vízgazdálkodási feladatokat, amelyek között a belterületi vízrendezés és az öntözővíz szolgáltatás is megtalálható. A nehéz indulás ellenére mindkét társulat megerősödött. Technikai és elhelyezési nehézségeiket leküzdve szakmai szervezetüket megfiatalították., alkalmassá tették az 1967. évi belvizet követő vízrendezési fejlesztések kivitelezésére.
