A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

3. szekció: Folyóink vízgazdálkodási és ökológiai kérdései és gazdasági szerepük - Sziebert János, EJF: A Dunaszekcső - Országhatár közötti dunai hajóút áteresztőképességének javítása

2.2. A Duna szabályozás áttekintése A Felső – Dunai árvizekről 1012-től a Közép – Dunaiakról 1211-től állnak feljegyzések rendelkezésünkre. Az a sok kár, amit az árvizek kiöntéseikkel okoztak, arra kényszerítette a part menti lakosságot, hogy az elárasztás ellen közös erővel védekezzék, nagyobb területek gazdaságosabban, kisebb áldozatok árán védjenek meg. Így keletkeztek az úgynevezett érdekeltségi körtöltések, melyeknek építése történelmi időkbe nyúlnak vissza, de nyomaik még ma is megtalálhatók. A megyei árvédelmi töltések fenntartása a megyei törvényhatóságok feladata volt. Az árvédekezés megszervezésének első nyomai 1716-ra vezethetők vissza. 1784-ben a töltések fenntartására már szabályrendeleteket alkottak és a védekezéshez megszervezték a közmunkákat. 1815-ben felállították az Országos Építési Igazgatóságot. Elsődleges feladatának tekintette a folyószabályozási és ármentesítési munkák terveinek elkészítését. A tervek megvitatására 1840-ben került sor és a kiküldött bizottság megállapította, hogy a folyók ármentesítésével kapcsolatos költségeket az ország fedezni nem tudja, csupán a folyók hajózhatóvá tétele és szabályozása országos érdek, míg az öblözetek ármentesítése a birtokosok feladata. 2.2.1. A Duna szabályozása Kettős célkitűzés volt a vizek kártétele elleni védekezés és a hajózás biztosítása. Ehhez csatlakoznak a legújabb időkben a vízhasznosítás különböző formái. Az ármentesítési tevékenység nemcsak a töltések építéséből ált, hanem szorosan kapcsolódott hozzá a középvizi szabályozás. A hajózás érdekében végzett kisvízszabályozások sem csak a hajózást hanem a gázlók javításával egyben a jeges árvizek elleni védekezést is szolgálják. A középvizi szabályozási munkák után a hajóút biztosításához csaknem mindenütt kisvízszabályozásra került sor. Ezek azonban a szükséges hajózási mélységet csak időlegesen tudták biztosítani. Végleges megoldást csak a vízlépcső építése lenne, amit az ismert okok miatt mind a mai napig halogatunk. Már a XII. századból feljegyzéseket találunk a dunai vontatóút karbantartási kötelezettségéről, ugyanakkor a rendszeresen kiömlő árvizekhez igazodva, az ártéren és a folyó mentén élő népek az ártéri gazdálkodási tevékenységet magas szintre fejlesztették. Az ártéri gazdálkodás egészen a XVIII. századig fennmaradt, ennek csak a gazdasági szükségszerűségből bekövetkezett vízszabályozások és ármentesítések vetettek véget. A projektszakasz (Dunaszekcső – déli országhatár) morfológiai viszonyai az elmúlt évszázadokban sokat változott. A XVII. században még a Duna keleti ága (Baracskai Duna) volt a főmeder. A Duna XIX. században megkezdett szabályozásának egyik fontos indoka a hajózhatóság megteremtése, másik indoka a jegyes árvizek kialakulásának megelőzés volt. A szabályozás nem csak a középvízi mederre, hanem a nagyvízi mederre is kiterjedt, azaz megindult az ármentesítés is. Az ármentesítések a folyószabályozással egy időben indultak meg, a kővetkező célokkal: • megfelelő biztonsággal védett mezőgazdasági területek kialakítása, • a rendszeresen jelentkező jeges árvizek elleni védelem, • jól hajózható víziút kialakítása. A szórványosan megmaradt feljegyzésekből tudjuk, hogy a folyó Paks alatti szakaszán, amely tipikusan középszakasz jellegű, laza altalajban meanderező, több alkalommal végeztek helyi mederszabályozási munkálatokat még a térképezés előtti időszakban. Ezek azonban nem jelentettek alapvető változást a morfológiai paraméterekben, így hatásuk néhány évtized alatt elenyészet, észrevehetetlenné vált. E tervek közül említésre méltó Mikoviny Sámuel felmérése és szabályozási terve a bajai szakaszról (1728. körül), valamint a Pataj-Csanád közötti töltésszakasz építése (1751). 11