A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

13. szekció: Alkalmazott hidrológia - Kaszab Ferenc, SZIE: Kisvízfolyások vízgyűjtőterületeinek lefolyási viszonyai – Extrém árvízi esettanulmányok és a revitalizáció

számítási képlet, amit hazai kisvízgyűjtőknél használhatunk. A módszert kidolgozó kutatócsoport az adatállomány alapján megadta a Magyarországra vonatkozó „átlagösszefüggést” is, amellyel viszonylag jó közelítéssel megkaphatjuk mindössze a vízgyűjtő terület (A) ismeretében a tetszőleges maximális vízhozamot. Az 5%-os illetve az 1%-os valószínűségű vízhozam egyenlete: 7,0

%5

8,0AQ= 7,0

%1

36,1AQ= Ezzel az új módszerrel végzett számításokról és az eredmények összevetéséről a valóságban megtörtént eseményekkel a következő részben esik szó. 4. Esettanulmányok (A 2005. esztendő árvizei két kisvízfolyásunkon) Nagyon lényeges, hogy – lehetőségeinkhez mérten – a legnagyobb részletességgel megismerjük azokat a körülményeket, amelyek ezekhez a katasztrófákhoz vezettek. Ezek közé tartoznak – mint földrajzi adottságok – a kisvízgyűjtők földtani, éghajlati jellemzői, valamint a vízrajzi sajátosságok. Ugyanaz az időjárási helyzet más és más helyi következményekkel járhat az előzőekben felsorolt tényezők jellegétől függően, ezért mindkét kisvízgyűjtő karakterét külön-külön szükséges ismertetni. 4.1. Kövicses-patak, 2005. április 18. 4.1.1. Természetföldrajzi adottságok A vizsgált vízgyűjtő legmagasabb hegységünkben, a Mátra északnyugati részén található (2. ábra). Igazi középhegységi vízgyűjtő területről van szó, melynek legmagasabb pontja a 944 méteres Piszkés-tető. A belső kárpáti vulkáni ív 13-16 millió éve keletkezett tagjának nyugati feléhez tartozik a Mátrabérc és a Nyugati-Mátra dél felé kanyarodó, kissé alacsonyabb vonulata. Mint ahogyan a hegyvidék nagy részét, a két utóbbi kistájat is elsősorban neutrális (andezit), valamint savanyú (riolit, dácit) vulkáni kőzetek építik fel, többfelé ignimbritek is találhatók (heves vulkáni működés során képződő törmelékes kőzet). Valaha a hegység egészét magában foglaló kalderát (kalderarendszert) feltételeztek, de az utóbbi évek kutatásai ezt csak a Központi- és a Keleti-Mátra esetében támasztották alá. A Nyugati-Mátrában végzett vízrajzi vizsgálatok (összefutó patakhálózat) nem vezettek eredményre: a kalderát – ha létezett is egyáltalán – és morfológiai nyomait rég eltüntették az erőteljes szerkezeti mozgások. A legújabb kutatások szerint (Karátson, 2002) ezért tehát a nyugati részen nem figyelhetők meg az elsődleges formakincsek, s éppen a Kövicses-völgyben viszont délkeleti irányú tektonikus lecsúszásokat, illetve laharokat lehet nyomon követni. Ezekre a hegység ezen területének arculatát gyökeresen megváltoztató mozgásokra már a vulkanizmus megszűnése után kerülhetett sor, amikor az egész hegység dél felé kiemelkedett és kibillent. A mai felfogás szerint maga a Kövicses-patak vízrendszere is egy északnyugat-délkelet irányú vető mentén jöhetett létre, ezt támasztja alá környezetétől meglehetősen idegen, északnyugat felől beékelődő futása is (a Mátrára egyébként csaknem mindenütt az észak-déli lefutású völgyhálózat a jellemző). A kisvízgyűjtő déli-délkeleti határvonalának egyik bástyáját alkotó Nyikom (764 m) északi lejtője hazánk egyik legnagyobb reliefenergiával rendelkező területe (350-400 m/km

2 szintkülönbség). 7