A Magyar Hidrológiai Társaság XXVII. Országos Vándorgyűlése (Baja, 2009. július 1-3.)

12. szekció: Szikes vizeink, mint az Európai Unió különleges értékei - Babai Dániel, Pécsi Tudományegyetem: A mezőföldi szikes tavak tájtörténete, növényzete

elpusztult (Degré 1984), így több település határában a szántók területe jelentősen csökkent. (Cecén a szántóterület 44%-át, Sárbogárdon 65%-át nem művelték.) Rét alatt a XIX. században vízállásos lapályokat, mocsarakat, mocsárréteket, a XX. században kaszálóréteket kell értenünk. Az eltűnő nádasok helyét részben ilyen rétek vehették át, másrészt szántók, hiszen arányának növekedéséből arra lehet következtetni, hogy bizonyos helyeken a nádasok helyét is beszántották. A napjainkban megfigyelhető szikes területek az egykori ártér peremén, egy keskeny sávban húzódnak É- D irányban, s a szikes tavak medrei is ebbe a sávba illeszkednek. Levéltári dokumentumok bizonyítják, hogy szikesek a szabályozások megkezdése idején is léteztek. 1770-ben jegyezték fel Sárkeresztúr közlegelőjéről, miután egy nagy részét beszántották, hogy nem maradt más a legelőterületből, mint a „nagy tófenék és a nagy, szikes legelő” (Farkas 1990). Bél Mátyás pedig Fejér vármegye legelőiről írva: „A legelők között van néhány, ahol a talaj só helyett is szolgál a csordának. (…) Ez a föld fehér a sótól, mintha hó hullott volna rá.” (Bél in Prokopp 1977) A szikesek korábbi meglétéről árulkodik az I. katonai felmérés is, amely a Fejér megyei Sárrét területén a „Der grosse Morast. Sóstó und Ingovan” nevet tünteti fel. 1753-ban az abai Fördős István és Zichy István gr. között megállapodás született a „Káloz és Aba között a Sár vize ereinek és falainak által-töltése iránt”. Ebben rögzítik, hogy a töltések „a kálozi régi faluhelytől a kálozi Dinnyés Szigetig, a Dom-gátján által a Szent Mihályi Szigetre és a szigettől a Szarvas-kelőn át az abai Nagy Szigetig, melyben az öreg Sós Tó vagyon” haladnak majd (Kállay 1979). A hosszú idézet rávilágít arra, hogy elképzelhető, hogy egy alapvetően ártéri tájban szikes, sós vizű tavak létezzenek. Az első, ehhez kapcsolódó tényszerű adat azonban Bél Mátyás (1684–1749) nevéhez fűződik. Korábban idézett, 1749. évi elhalálozásából kiindulva minden bizonnyal a szabályozási munkálatok megkezdése előtt íródott munkájában számos tó és mocsár, köztük sós tavak létét említi. Székesfehérvártól 3 mérföldre (kb. 20 km) délre, a „Sárvíz mocsarai között”, amely „annyira sós, hogy sem a vízi állatok, sem a csúszómászók nem élnek meg bennük, és csak a csordák itatására használható. (…) Széles ez a tó, és különösen azért csodálatos, mert sótartalmát annak ellenére sem veszíti el, hogy minden oldalról a Sárvíz édes vize veszi körül. (…) Hasonló kisebb állóvizek szerte-szét fakadnak a falvak körül” (Bél in Prokopp 1977). Bél Mátyás sós vizekben gazdag vidékként jellemzi Fejér vármegyét. Az I. katonai felmérés országleírásában Szentágota-puszta (ma: Sárszentágota) kapcsán jegyzi meg a leírás, hogy, a „Sárvíz körüli mocsarak többnyire álló vizek időnként kiszáradnak” (Eperjessy 1977). Úgy gondolom, hogy ezek a Sárszentágota határában nagy számban fellelhető szikes tavakra vonatkoznak (Csuhás-, Fényes-, Halász-, Sós-, Kis-, Bangó- és Kerék-tó, valamint Székes lapos (Erdős 1994)). Kitaibel naplójában szintén említ szikeseket. 1799-ben, baranyai (iter baranyense), majd 1806-ban fehérvári (iter ad Weissenburg), végül 1808-ban szlavóniai (iter slavonicum) útja alkalmával járt a területen, tehát a szabályozási munkálatokkal egy időben. Ezek során a következő, a vizsgált térségben található településeket érintette: Aba, Tác, Nagyláng (Soponya), Káloz. Többször említi a sziki őszirózsa, a sóvirág, előfordulását, sőt a pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium W et K) első leírását erről a területről közli. Szlavóniai útja során 1808 nyarán, júliusban Seregélyesről érkezett Abára, ahol egy szikes tó mellett elhaladva, a Salicornia jelenlétét regisztrálva a következőket jegyezte fel: „Der Salzteich war beynahe ganz ausgetrocknet und ganz weiss mit ausgewitterten Salzbeschlagen. (…) Man hebt diese (Salz) heraus, wäscht sie in einen Haufen, und verkauft dieses Salz.” (Kitaibel in Lőkös 2001) Boros Ádám, saját adatait Kitaibel fajlistáival összevetve megállapította, hogy a Sárvíz menti szikesek flórája 1800 és 1950 között jelentősen nem változott (Takács – Takácsné 1999–2000). Azóta regisztrálható némi változás, néhány szórványos adat a tavak flórájának bizonyos fokú átalakulására utal. A sziksófű (Salicornia prostrata) jelenleg a tavak közül csak a Sárkány-tóban ismert. Kitaibel abai adatai, valamint Felsőszentivánból gyűjtött 6