A Magyar Hidrológiai Társaság XXVI. Országos Vándorgyűlése (Miskolc, 2008. július 2-4.)
5. szekció: VÍZELLÁTÁS, VÍZKEZELÉS - Bethlendi András, BME GTK, Füstös András, BDL Kft.: Vízközmű beruházások finanszírozása tegnap és ma. Megfelelő finanszírozási háttér kialakításának a feltételei
Piaci alapon hosszú lejáratú források Az építési költségek nagyon jelentősnek számítottak, mely gyakran meghaladták a helyi tőkebevonási és hitelfelvételi képességet. Az építés megkezdéséhez minimális tőke előteremtése mellett általában hosszú lejáratú bankhitelre is támaszkodtak a vízmű cégek. A helyi közgyűlések előrelátó állásfoglalására és tervezésére volt szükség a hitelt igénybevételéhez. A XIX. század második felében a hatóságok erőteljes technikai és szakmai támogatása mellett a vízügyi fejlesztéseikhez szükséges hosszú lejáratú pénzügyi források piaci alapokon teremtődtek meg. A francia Crédit Foncier de France pénzintézet az 1860-as években újfajta kötvényekkel jelent meg a pénzpiacon. A záloglevelek mintájára kibocsátott törlesztéses kölcsönkötvények (magyar elnevezése községi kötvények) nem ingatlanokra nyújtott jelzáloghitelek refinanszírozására szolgáltak, hanem városoknak és községeknek nyújtott kölcsönök alapján kerültek kibocsátásra. Magyarországon az 1860-as évektől a jelzáloghitel-, illetve jelzáloglevél piac fejlődésével kialakult a hosszú lejáratú banki hitelek piaca, melyet a XIX. század végén követett a hasonló tulajdonsággal bíró községi finanszírozás és kötvények létrejötte követte. Az első községi kötvényt a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank bocsátotta ki 1887-ben, 50,5 évre, 4,5% fix kamatozással. A kötvényt bevezették a pesti tőzsde mellett az amszterdami és bécsi tőzsdékre is. A későbbiekben a záloglevelekhez hasonló módon a kibocsátások egyre jelentős hányadát külföldi befektetők jegyezték le, azaz nemzetközi pénzpiaci forrásokat vontak be a hazai fejlesztésekhez. A külföldi kibocsátások esetén a hazai pénzintézetek általában jó nevű nemzetközi pénzintézetekkel hoztak létre kibocsátási szindikátust. A vízügyi fejlesztések az esetek döntő részében a községi kötvényekből valósultak meg. Ezek alapján a korabeli bankok igen hosszú lejáratú, akár 50 éves futamidejű, és nagy összegű hitelt is hajlandóak voltak adni egyes jelzálog, vagy azzal megegyező fedezetek (például egy város teljes vagyona, jövedelme) esetén. A községi kötvények vásárlást az állam a pénzügyi szabályozás és adózás útján is bátorította. 1897-től a községi kötvényből származó jövedelem adómentessé vált a kötvénytulajdonos számára. Az előbbi mellett növelték a kötvényvásárlók biztonságát az által, hogy kötelezték a kibocsátó pénzintézeteket, hogy a kibocsátott kötvények külön biztosítására biztosítéki alapot képezzenek. Így összességében már nagyfokú biztonság jellemezte a községi kötvények fizetőképességét. Hiszen a kibocsátó bank csődje esetén a biztosítéki alap, illetve az értékpapír mögötti fedezetek nem kerültek bele a bank felszámolási eljárásába, hanem továbbra is az értékpapír fizetőképességének megőrzését biztosították. 1901-ben a kötvények futamideje már 60 évre nőtt, míg kamatozása 4%-ra csökkent. Később 75 éves futamidőre is bocsátottak ki községi kötvényt. A századforduló után jelentkező rövidebb dekonjunktúra elérte a községi kötvény piacot, az árfolyamok csökkentek, a hozamok pedig nőttek, így a finanszírozás drágult. Az Első Világháborút követően a megváltozott gazdasági környezetben beszűkültek az elérhető források, bár ezzel egyidejűleg a finanszírozási kereslet is visszaesett, hiszen a hosszabb távú beruházások lekerültek a napirendről a mindennapi problémák következményeként. A jelzáloglevelek és községi kötvények futamideje lerövidült 10-40 évre, névleges kamatozásuk magasabb lett, 7-7,5%. Az új hazai fizetőeszköz, a pengő létrejötte után, a 20-as évek második felében a devizában denominált községi kötvénykibocsátások voltak a jellemzőek az új pénznemmel kapcsolatos 5
