A Magyar Hidrológiai Társaság XXV. Országos Vándorgyűlése (Tata, 2007. július 4-5.)

2. szekció: TERÜLETI VÍZGAZDÁLKODÁS - dr. Konecsny Károly, VITUKI Kht.: A Duna-Tisza-közi hátság felszíni lefolyása és a vízrajzi észlelések EU elvárásoknak megfelelő fejlesztése

A Duna-Tisza-köze 15.193 km2 összterületét domborzati szempontból két területre oszthatjuk, a hátságira és mélyfekvésű laposokra. A 30-50 m-el a Duna és a Tisza ártere fölé emelkedő hátság átlagos tszf. magassága 130 m, legmagasabb pontja a Bajától ÉK-re lévő Ólomhegy (174 m). Felszínét túlnyomórészt laza, vizet áteresztő eolikus üledékek alkotják, mélyfekvésű laposokkal. A Duna és a Tisza közötti vízválasztó a hátság nyugati pereméhez közel fut, a vízfolyások - a DK-i irányú lejtésnek megfelelőn - többnyire a Tisza felé folynak. A deflációs laposokat és a buckaközi mélyedéseket lefolyástalan, szikes tavak töltötték ki, amelyek egyre gyakrabban és hosszabb időre kiszáradnak. Az utolsó évtizedekben a terület erdősültsége háromszorosára nőtt, és az erdők a talajvízből pótolják vízhiányukat (Lóki 1994). A jelentősebb állandó tavak: Riha-, Szelidi-, Vadkerti-, Kolon-tó (Rónay 1998). A terület egy északi (I) és egy déli (II) területegységre osztható (Major- Neppel 1989), az északi területegység túlnyomórészt homokos fedőrétegű, míg a déli területegység talajai kötöttebbek.

A Duna-Tisza-közi hátságon a lefolyási tényezőt jelentősen befolyásoló területhasználat megoszlása a következő: szántó 47,7 %, rét-legelő 22,0 %, erdő 17,7 %, település 6,0 %, szőlő-gyümölcsös 5,8 %, víz 0,7 %. A mélyfekvésű részeken nagyobb a szántó kiterjedése (70,5 %), viszont kisebb a rét-legelő (14,7 %), erdő (5,5 %) részaránya (VITUKI 2006).

A drénezett terület nagysága mindössze 82 km2 (0,5 %) elsősorban a Duna- és Tisza-völgyi magas talajvizű területen (Szalai 1994). A főművek és az üzemközi gyűjtőcsatornák torkolati vízszállítóképessége km2-enként 17 l/s és 70 l/s közötti. A levonuló felszíni vizek mozgási sebessége legalább tízszerese a csatornában annak, ahogyan a terepen mozog a víz. A csatornasűrűsség a homokhátság jelentős részén nem éri el a 0,25 km/km2-t, illetve 0,5 km/km2, alatti, és csak a Duna- menti mélyebb területeken haladja meg a 0,5 km/km2, értéket. A teljes hálózat - belvízrendszerenként eltérő arányban - 40-90 %-a 2 méternél kisebb mélységű csatornákból áll, s a 4 méternél nagyobb mélységű csatornák az összhossznak csak 5 % százalékát teszik ki (Szalai 1994).

Már két évtizeddel ezelőtt kimutatták (Pálfai 1986), hogy a sokévi átlagos lefolyás a terület 8 belvízi tájegységében jelentős eltéréseket mutat. Míg az északi öblözetekben (Gyáli-, Rácekevei Dunamenti-, Dunavölgyi É-i-, Dunavölgyi- öblözet) 50-67 mm, a központi és déli öblözetekben (Kígyósi-, Igal Margittaszigeti-, Dongéri-, Algyői öblözet) csak 26-31 mm közötti. A 80-as években kezdődő lefolyás-csökkenés a 90-es években is folytatódott, s rendkívül alacsony lefolyási értékek alakultak ki. Amíg a 60-as 70-es években 50-80 mm-es évi lefolyások is előfordultak a 80-as években 15 mm-t, a 90-es években az 5 mm-t sem érte el az évi lefolyás értéke.

Az Algyői tájegység Fehértó-Majsai öblözetében, összesítve a vizsgált időszak első felében (19661980 között) mintegy négyszer annyi víz folyt le a területről, mint az 1981-1995 közötti időszakban (Pálfay-Lábdy-Boga 2000).

A helyi keletkezésű sokéves átlagos lefolyás nagyobb része belvizes időszakokban keletkezik (Szalay 2000). A területi lefolyásból 2,8 m3/s vízhozam (20 mm lefolyás) keletkezik a Duna-Tisza-köze tiszai vízgyűjtőn, 4,9 m3/s (28 mm) a Ráckevei-Duna és Dunavölgyi-főcs. vízgyűjtőn és 1,5 m3/s (29 mm) a Ferenc-csatorna és Kígyós vízgyűjtőn.

A különböző időszakok vízhozam adatai alapján korábban készült lefolyási térképek szerint országosan is az egyik legkisebb lefolyású terület. Az ország teljes területére az 1961-1990 között észlelt vízhozamadatok felhasználásával készült közepes fajlagos lefolyási térkép (Szalay 2001) szerint a Duna-Tisza-közén az északi részeken-, a Dunához közeli nyugati- és Tiszához közeli keleti részén 0,75-1,0 l/s/km2 (24-32 mm) fajlagos lefolyás értékek a jellemzőek. A terület igen nagy, központi részén viszont országosan is legkisebb 0,75 l/s/km2 alatti a lefolyás. Egy újabb közepes lefolyási térkép alapján (Simonffy 2004), ami az 1991-2000 időszak vízhozam adatait használta fel, a központi részen 0,5 l/s/km2 (16 mm) alatti volt a tízéves közepes fajlagos lefolyás.

Jelen vizsgálathoz, a Duna-Tisza-köze természeteshez közeli vízjárását jellemző kisvízfolyásokon, csatornákon továbbra is csak néhány szelvényre állnak rendelkezésre folyamatos vízhozam adatsorok. Ezek hossza azonban már nagyobb és immár figyelembe vehettük az 1965-tól, illetve 1968-tól Bácsbokodi-Kígyós Bácsborsod, Kígyós Katymár állomások. Felhasználtuk, a Gyáli-főcsatorna és vizsgált területen kívül-, de nem mesze eső Alsó-Tápió Tápióság és Rákos-patak Pécel állomások adatait is.

Az évi közepes vízhozamok legnagyobb értékei a Gyáli főcs. Budapest szelvénynél voltak, a legkisebbek délen (Fehértó-Majsai főcs. Szatymaz, Bácsbokodi Kígyós Bácsborsod, Kígyó Katymár). Bácsborsodnál a téli-tavaszi időszakban az összes vízfolyás közül a legkisebb közepes vízhozamok