A Magyar Hidrológiai Társaság XXV. Országos Vándorgyűlése (Tata, 2007. július 4-5.)
2. szekció: TERÜLETI VÍZGAZDÁLKODÁS - Fehér Ferenc, VTOSZ: Vízitársulatok elöntött területi felméréseinek egységesítése
viszonylag egyszerű a helyzet: a mértékadó vízmércén az adott vízszint elérése esetén kerülhet sor a fokozatba lépésre, a fokozat módosítására vagy megszüntetésére. A síkvidéki összegyülekezési folyamat esetén azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Egy kis esésű, belvízzel telt csatorna esetében ugyanahhoz a vízszinthez tartozhat egy (az esésviszonyok, a szelvényterület és a mederérdesség - azaz a fenntartottsági állapot alapján megállapítható) vízhozam és az is előfordulhat, hogy egyáltalán nincs vízmozgás. Nincs tehát egyértelmű összefüggés a csatornabeli vízállás (vízszint) és a lefolyási (vízhozam) viszonyok, azaz a mentesítés sebessége között. Egy csatornabeli magas vízszint jelentheti az intenzív levezetést (viszonylag kis elöntött területtel), dejelentheti azt is, hogy nagy területen már belvízi elöntés alakult ki. Nem lehet tehát egyértelműen a belvízi elöntés nagyságát, azaz a belvízveszélyt egy mértékadó vízmércéhez kötni. Tovább nehezíti a helyzet megítélését, hogy kívánatos (lenne) a belvízcsatornák vízszintjének alacsonyan tartása. A belvízrendszerek általában gravitációs rendszerek, azaz a mentesítés mértéke (hogy egy mezőgazdasági tábláról mennyi vizet milyen ütemben sikerül bevezetni a csatornába) a csatorna vízszintjétől függ. Ugyanez a helyzet az egymásba torkoló csatornákkal: a kisebb csatornából a nagyobba akkor fog befolyni a víz (ha nincs különbség esésviszonyaikban), ha a nagyobb csatorna befogadó képes, azaz vízszintje alacsony. A csatornák alacsony vízszintjét pedig gravitációs bevezetés esetén annak folyamatos működtetésével, szivattyús átemelés esetén a szivattyú folyamatos üzemeltetésével és a kis vízhozamok átemelésének biztosításával lehet elérni. Egy belvízrendszer tehát lehet hatékony akkor is, ha egy adott (kritikus) szelvényben alacsony, vagy ha magas vízállás (vízszint) észlelhető. Így mértékadó vízmérce vízszintjeihez nem lehet (nem praktikus) kötni az egyes védelmi fokozatokat. Síkvidéken a védekezés fontossága annál nagyobb, minél nagyobb a belvízi elöntés. Értelemszerűen vetődik fel tehát annak igénye, hogy a védelmi fokozat elrendelését a kialakult belvízi elöntés nagyságához kössük. Ez esetben azonban két kritikus feltételt kell megvizsgálnunk: • az elöntéssel (belvízkárral) szembeni érzékenység, • az elöntés gyors és pontos meghatározása. Az elöntéssel (belvízkárral) szembeni érzékenység függ a birtokviszonyoktól (az érintett terület teljes nagyságától és a tényleges elöntés nagyságától), a művelési ágtól, a termesztett növénytől és a növény fenofázisától (azaz, hogy télen vagy nyáron áll-e elő az elöntés). A régi, nagyüzemi termelésben, amikor száz hektár nagyságrendű táblaméretek voltak, néhány hektár elöntésre senki sem volt érzékeny. A jelenlegi birtokviszonyok között, amikor a társas vállalkozások területe is lecsökkent, a kistermelőnek pedig a teljes tábláját beboríthatja a víz, lényegesen megnőtt a kárérzékenység. Ez azzal jár együtt, hogy bizonyos helyeken már egészen kis területű elöntés is kritikus lehet. Művelési ág tekintetében természetesen a szántó az érzékeny, a rét-legelő kevésbé. A szántó művelési ágon belül is vannak belvízre érzékenyebb növények (pl. a kapás növények) és vannak olyanok, amelyek a belvízi elöntést a télvégi-tavaszi időszakban jól viselik (pl. őszibúza). Nagymértékben különbözik a növények víztűrő képessége a fenofázistól. A téli időszakban a belvízi borítottság bizonyos növényeken akár 2-3 hét is lehet (sokszor azonban kritikus a 14 nap). A nyári időszakban ez lecsökkenhet 1-2 napra. 3
