A Magyar Hidrológiai Társaság XXV. Országos Vándorgyűlése (Tata, 2007. július 4-5.)

1. szekció: ÁRVÍZVÉDELEM - dr. Konecsny Károly, VITUKI Kht.: A Tisza vízgyűjtő sokéiv hójellemzőinek árvíz-hidrológiai szempontú értékelése

2. A tiszai hóviszonyokat befolyásoló természetföldrajzi és éghajlati jellemzők

A Tisza forrásától a Dunába torkolásáig (Titel) 964 km hosszú, 157.200 km

2 vízgyűjtőterülettel rendelkezik és öt országra tejed ki: Ukrajna/Kárpátalja 12.800 km

2 (8,1%), Románia/Erdély 71.300 km

2 (45,4%), Szlovákia/Felvidék 16.000 km

2 (10,2%), Magyarország/Alföld és Északi-középhegység 47.000 km

2 (29,9%), Szerbia/Vajdaság 10.100 km

2 (6,4%) (Andó 2002). A teljes vízgyűjtőterület vízrajzi szempontból a következő nyolc nagyobb részvízgyűjtőre tagolható: Felső-Tisza (13.173 km

2

), Szamos-Kraszna (19.024 km

2

), Bodrog (13.579 km

2

), Sajó-Hernád (12.708 km

2

), Zagyva-Tarna (5.676 km

2

), Körösök (27.537 km

2

), Maros (30.332 km

2

), Béga (5.377 km

2

).

3. A hó észlelése a Tisza vízgyűjtőben

A hóviszonyok vizsgálatához az észlelt paraméterek közül a legfontosabbak a hóvastagság (cm), hóvízegyenérték (mm) és a hó térfogatsúlya (g/cm3), ez utóbbi közvetve, az előbbi két tényező alapján határozható meg. A Tisza vízgyűjtőben a meteorológiai állomások állandó személyzettel rendelkező állomásainál naponta végeznek hóvastagság méréseket. A hazai törzs állomásoknál naponta mérik a hóvastagságot és a hóvízegyenértéket. Az üzemi állomásoknál napi hóvastagság és 5-7 naponta végzett hóvízegyenérték mérés a jellemző.

A Kárpátok hegylánca erőteljes és sokoldalú hatást fejt ki a Tisza vízgyűjtő időjárásának és éghajlatának alakulására, akadályt képez és módosítja a légtömegek haladásának irányát és fejlődését. A legintenzívebb és idényenként leghosszabb ideig tartó hójelenségek a magashegységek legkiemelkedőbb részein, a hegycsúcsokon és környezetükben jellemzőek. A Tisza vízgyűjtő területén a legmagasabb hegycsúcs a Peleaga (2509 m), a romániai Retyezát hegységben (Déli-Kárpátok) van. További 2000 m-t meghaladó hegytetők találhatók még úgy az Északkeleti-Kárpátokban (Máramarosi- havasok 2061 m, Radnai-havasok 2305 m, Kelemen-havasok 2100 m), mint a Déli-Kárpátokban (Csindrel 2244 m, Surján 2103, Szár-kő 2190 m). A vízgyűjtőterület magassági övezetek szerinti megoszlása: 1600 m feletti magashegység 1%, 600-1600 m középhegység 21%, dombvidék 32%, síkság 46% (Somogyi 1961). Ezen magasságkülönbségek miatt jelentősek a sokévi átlagos léghőmérsékleti különbségek is. A magasabb hegyvidéken a sokévi éves átlaghőmérséklet 2-6°C, a középhegységekben, hegylábakon, dombvidéken 6-10°C, a síkvidéken 10-11°C. A magasság növekedésével nő a sokévi átlagos csapadék mennyisége, és ezzel párhuzamosan a csapadéknak egyre nagyobb hányada hullik hó alakjában. Másrészt a magasság növekedésével egyre kevésbé valószínű, hogy a már kialakult hótakaró a téli hónapok folyamán teljesen elolvadjon. A hófelhalmozódás és olvadás folyamataiban szerepet játszik, a lejtők esésének és irányultságának változása és a növényzet jellege. Hazai és külföldi kutatások (Führer 1987, Parpan-Olejnyik 1999) megállapították, hogy legnagyobb hófelhalmozódás a fiatal fenyőerdőkben és az idős lombos erdőkben alakul ki. A hosszú ideig megmaradó hórétegben lévő vízkészlet, tavaszi esőzések esetén fokozhatja az árvizek hevességét (Illés-Konecsny 2000).

A Tisza vízgyűjtő legcsapadékosabb térsége a kárpátaljai Sopurka, Tarac és Talabor völgyek felső szakasza. Itt a csapadék sokévi átlaga meghaladja az 1500 mm-t. Erdélyben a Gutin hegység, Kelemen-, Görgényi-havasok, Bihar hegység és Retyezát hegység nyugati-délnyugati lejtőjén 10001400 mm az évi csapadék. Ezeken a területeken jellemző a legnagyobb átlagos lefolyás is. Az Alföld mellett csapadékszegények (550-650 mm), a délnyugati nedves légáramlatok elől elzárt Körösmezői- medence, Máramarosi-medence, Gyergyói-medence, az Erdélyi-fennsík és a Kraszna vízgyűjtője.

Az Alföldön, a téli félévi (X-III) sokéves átlagos területi közép értéke 200 mm (39%) körüli, a Kárpátokban 450-500 mm. Akárcsak az évi csapadék esetében, a téli összeg, illetve külön-külön a december, január, február hónapok esetében is a Kárpátokban nagyobbak a mennyiségek.

Állandó hótakaró még a legmagasabb (2000 m feletti) hegységeket sem fedi, de éves szinten a Kárpátokban a folyók táplálása 30-50%-ban történik hóléből, míg 1800 m felett ez az arány már a 60%-ot is meghaladja (Újvári 1972). Az erdélyi folyók esetében a teljes évi összegből, a jellemzően hólé táplálású tavaszi (III-V) lefolyás részaránya eléri a 40-50%-ot (Konecsny 1997).

A Felső-Tiszán az évi tetőző vízállásoknak legnagyobb (17-27%-os) a gyakorisága márciusban, a második legnagyobb gyakoriság áprilisban (12-16%), tehát a hegyvidéki hóolvadás időszakában jellemző (Illés-Konecsny 2001). Összesítve, a november-április közötti hideg időszakban - amikor az árhullámok kialakulása eső és hóolvadás együttes hatásaként jönnek létre - az évi tetőző vízállások 77- 80%-a keletkezik.