A Magyar Hidrológiai Társaság XIX. Országos Vándorgyűlése II. kötet (Gyula, 2001. július 4-5.)

6. SZEKCIÓ: A TERÜLETI VÍZGAZDÁLKODÁS ÉS A VÍZGAZDÁLKODÁSI TÁRSULATOK - Dr. Váradi József: A vízkárelhárítás megosztott szerepköre a különöző védekezésre kötelezett szervezetek feladata, tevékenységük összehangolása

(racionális területhasználat). A valóságban jórészt automatikusan alakulnak a dolgok, hiszen ha kiépítünk egy rendszert nő a biztonság, nő az ipari betelepülők és lakásépítők kedve, ezzel nő a veszélyeztetett vagyonérték és nő a kockázat, amit a rendszer további fejlesztésével kellene) kompenzálni, miközben azonnal felmerül a kérdés ki hogyan részesedik a kiadásokból, illetve az így elkerült kárból, vagy szerzett haszonból. Minden elvezet tehát a kiépítettség meghatározásának problémájához, vagyis annak megválaszolásához, hogy adott rendszert milyen kockázat elviselésére kell kiépíteni. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy egy belvízrendszert úgy kell kiépíteni, hogy a sok év átlagában elhárított kár (E

K) nagyobb, vagy egyenlő legyen, mint a rendszer fejlesztésére (Feji) fenntartására (Fennt) és a rendszerben folytatott belvízvédekezésre (B

v) fordított kiadások összege, vagyis: E

k >Fejl + Fennt + Bv Az időhorizont problémájától eltekintve is számos kérdést vet fel a képlet egyegy alkotóelemének a kiszámítása. Az elhárított kár E

K elméleti értelmezésénél abból indultunk ki, hogy ezt az értéket úgy kaphatjuk meg, ha az öblözetben kárelhárítás nélkül bekövetkezhető maximális (potenciális) kárból levonjuk a kiépített rendszer működése esetén előállható lehetséges kár értékét. Valamennyi érték meghatározása hihetetlen sok megoldatlan problémát vet fel. A Bv, vagyis a belvízvédekezés költsége ugyancsak számos körülmény által befolyásolt érték, így többek között a művek kiépítettsége, azok fenntartottsága a védekezés koordináltsága, a védekezők hozzáértése mind befolyásolja a költség nagyságát. Az elmúlt három év (1998-1999. és 2000.) belvízvédekezése költsége csak a vízig kezelésű művek esetében 8,6 milliárd Ft-ot tett ki. Minden esetre az elmúlt rendkívüli belvíz-védekezési időszakok tényleges kiadásai jó alapot szolgáltatnak a belvízvédekezés gazdaságossági elemzéséhez, ezen érték pontos meghatározásához. A fejlesztés (Feji) költségét talán a legkönnyebb figyelembe venni, hiszen az tényadat. Nehezebb a helyzet, ha tervezett fejlesztésről van szó, illetve annak eldöntéséről, hogy adott fejlesztést szabad-e végrehajtani, gazdaságilag indokolható-e a beruházás. A kizárólagos állami tulajdonban lévő vízrendezési müvek esetén ezért dolgoztuk ki az úgynevezett fejlesztési igényszint mutatót. Ez a mutató abból indul ki, hogy adott belvíz-öblözet vízelvezetéséért felelős főművek milyen mértékű mentesítési feladatokat képesek ellátni (szolgáltatási szintmutató) és ez a kiépítettség milyen viszonyban van a terület értékességével, vagyis azzal, hogy ha a területhasználók okszerűen használnák a vízgyűjtő területét az államnak mekkora érdekeltsége fűződne a rendszer kiépítéséhez (hasznossági mutató). A fejlesztési igényszint mutató értékét valamennyi (85) öblözetre kiszámítva azt kaptuk, hogy összesen 25 öblözet kisebb, nagyobb fejlesztése jöhet szóba (1992. évi áron 50 milliárd Ft), a többi rendszer esetén azok rekonstrukciós rendbetételét kell napirendre tűzni. Vagyis a tervezett, illetve kiépített kapacitások tényleges igénybe vehetőségét kell biztosítani. Ezért született a döntés a rekonstrukciós program elindításáról, aminek elveit a 8. sz. melléklet tartalmazza. A rekonstrukció térhódítását a 9. sz. melléklete

n látható oszlopdiagram és annak számadatait bemutató 10. sz. mellékle

t is jól érzékelteti, ahol is látható, hogy a korábban kötelező mennyiségi fejlesztés helyett 1990 után nincs kapacitás növekedés. Ez a tudatos munka különösen a szivattyútelepekre irányult, hiszen e kulcsfontosságú műtárgyai a rendszereknek védekezés esetén alapvetően meghatározzák az öblözetben keletkezett károk nagyságát. Ennek a szivattyútelepi programnak (11. sz. melléklet 1 volt köszönhető az után, hogy az utóbbi évek 572