A Magyar Hidrológiai Társaság XIX. Országos Vándorgyűlése II. kötet (Gyula, 2001. július 4-5.)

6. SZEKCIÓ: A TERÜLETI VÍZGAZDÁLKODÁS ÉS A VÍZGAZDÁLKODÁSI TÁRSULATOK - Dr. Kováts Gábor: Területi együttműködés a belvízgazdálkodásban, különösen a védekezésben

működő finanszírozás és kárelhárításról lévén szó, olyan egyszemélyi felelősség meghatározása kell, mint ami az árvízvédekezésben a mai napig jelen van. A belvízvédelmi művek klasszikus fenntartási megoldásai, vagyis az., hogy minden belvízcsatornát évente legalább kétszer kaszáljanak ki, öt évenként iszaptalanítsanak, a műtárgyak, szivattyútelepek pedig minden évben felújítva, karbantartva várják a belvizet, nem jönnek vissza egyhamar. A belvízrendszerek 100 %-os működő képességét minden évben, a jelenlegi költségvetési, ill. érdekeltségi finanszírozási lehetőségek között nem lehet biztosítani, tehát itt új elvek kidolgozása és elfogadása szükséges. Az ilyen, évenként visszatérő karbantartást úgy lehet felfogni, mint egy folyamatosan fizetett biztosítási összeget és mérlegelés kérdése, hogy biztosítást kötök-e, avagy vállalom az időnként előforduló nagyobb kár esemény kockázatát. Lehet ilyen döntést is hozni, ezt azonban el kell dönteni egyszer állami szinten - hiszen korrekten csak kártalanítási kötelezettség egyidejű felvállalásával működhet -, ill. érdekeltségi szinten is. Természetesen a végrehajtása csak differenciáltan képzelhető el, nem minden létesítményre, és nem minden vízrendszerre egyenlő módon. Nyilvánvalóan nem követhető módszer a belterületek mentesítését szolgáló csatornák és műtárgyak esetében, de nem követhető a kettős ill. többcélú rendszerekben és nem követhető az intenzíven öntözött területek esetében sem. Bizonyos alapvető műtárgyak, mint a torkolati nagy szivattyútelepek, a rendszerek közötti vízkormányzást lehetővé tévő műtárgyak és bizonyos, nagyon fontos állami főművek esetében a folyamatos karbantartás a jövőben sem lesz mellőzhető. Ha azonban a rendszer többi elemén ezt a tudatos kockázatvállalást elfogadjuk, még inkább szükséges kidolgozni, hogy kedvezőtlen időjárási feltételek között a különböző szereplők egységesen hogyan teszik a rendszert működőképessé, méghozzá az egyenszilárdság elvét követve. Nincs ugyanis értelme a rendszer egy elemét magasabb szinten helyreállítani, mint ahogy az az egész rendszerben megvalósítható. Egy-két számadattal is alátámasztva az elmondottakat, az ÖKO Rt által kidolgozott normatívák szerint a nem kizárólagos állami tulajdonú azon csatornák és műtárgyak karbantartási igénye, amelyeket a társulatok az Ativizigtől átvettek, ÁFÁ-val együtt évente mintegy 125 millió Ft-ot tesz ki. Az átvett csatornák egyszeri jó karba helyezése pedig mintegy 250 millió Ft-ot igényel. Ez utóbbi összeg nem kerülhető meg, de a jó karba helyezett csatornákon csökkentett fenntartási tevékenység végzése elképzelhető az említett kockázatok tudatos felvállalása mellett. Érdekes azért megnézni, hogy 1999. novembertől májusig a délalföldi régió társulatai védelmi tevékenység keretében milyen mennyiségű fenntartási munkát végeztek. Cserjeirtást és kaszálást összesen 800 ezer m

2-en, kotrást 550 ezer m

3 erejéig, még új csatornaépítést több mint 200 km hosszban végeztek el. Ezek a számok azt mutatják, hogy teljes egészében a rendszeres karbantartástól nem lehet eltekinteni, mert nyilvánvaló, hogy ilyen volumenű munkák elvégzésének még jelentős kiviteli kapacitás rendelkezésre állás esetén is igen nagy az időigénye és emiatt olyan hosszú idejű vízborítással kell számolni, amit főleg tenyészidőben a mezőgazdaság nem viselhet el. Ugyanakkor nagyon érdekes megvizsgálni a levezetett belvízmennyiségeket, melyek a karbantartás előrehaladtával egyre növekedtek, nagyon hosszú ideig meghaladták a napi egymillió m

3-t. Csúcsértékben csak a torkolati szivattyútelepeknél 3,5 millió m

3-es érték is előfordult egy nap alatt. Mi lenne hát a teendő? A legjobb megoldás lenne az egész vízgyűjtőn egy egységes vízgyűjtő kezelő társulat, mely képes jogszabályi háttérrel a különböző forrásokból származó pénzek integrálására, majd ennek felhasználása társadalmi (érdekeltségi) ellenőrzés alatt történhet. Ebbe az egységes vízgyűjtő kezelő rendszerbe érdekeltként mindig bele kell érteni az önkormányzatokat is. A 2000-es védekezés is megmutatta, hogy az önkormányzatokat, sem mint tulajdonost, sem mint közreműködőt ebből nem lehet kihagyni. Csak így lesz eldönthető, az adott pénzt hogyan használjuk fel, kockáztatunk-e és mennyit, esetleg jelentős kártérítéseket fizetünk, vagy karbantartásra teremtünk forrásokat rendszeresen, ill. differenciáltan, egymás mellett alkalmazzuk mind a kettőt. Ezzel együtt jó lenne lehetőséget teremteni arra, hogy megalapozott belvízi előrejelzés alapján célhitel jelleggel lehessen beavatkozni, még a belvíz 527