A Magyar Hidrológiai Társaság XIX. Országos Vándorgyűlése I. kötet (Gyula, 2001. július 4-5.)
3. SZEKCIÓ: SZENNYVÍZCSATORNÁZÁS ÉS –TISZTÍTÁS - Dr. Vermes László: Hozzászólás a szennyvíziszap elhelyezés, illetve hasznosítás megoldásához és szabályozásához
A tisztítótelep üzemeltetője hajlamos arra, hogy az előzményeket figyelmen kívül hagyva a mindenkor érkező szennyvíz minőségét adottságnak vegye és mindent elkövetni igyekszik azért, hogy a vizet az elérhető legjobb hatásfokkal megtisztítsa, hogy az a befogadóba károkozás nélkül visszavezethető legyen. Eközben ugyancsak adottságként fogja föl a tisztítás lényegéből adódóan kiküszöbölhetetlenül keletkező melléktermékeket és azok minőségét, és arra törekszik, hogy azoktól minél gyorsabban és véglegesen megszabaduljon. Ennek érdekében a kezelési módszereket nem a tényleges elhelyezési lehetőség(ek) függvényében, hanem valamely általános technológiai szempont szerint, valamint a gazdasági megfontolások alapján választja meg, majd az így kialakult melléktermék(ek) elhelyezéséhez próbál megoldást keresni. így alakulhat ki olyan helyzet, hogy - mivel az előzményekre nem figyeltek, - a tisztítás melléktermékeiben (az iszapokban, a rácsszemétben, a különböző üledékekben és uszadékokban) veszélyes mértékben gyülemlenek föl olyan összetevők, amelyek a további elhelyezést is korlátozzák vagy lehetetlenné teszik, és ílymódon a kezelésüket olyan kényszerpályára terelik, amely gazdaságilag is a legkedvezőtlenebb megoldást jelenti. Legjobb példa erre az olyan települési szennyvíziszap, amelyben - a szennyvízgyűjtés szabályozatlansága folytán - a toxikus nehézfémek koncentrációja magas lesz, mert a szennyvíz tisztítása során azok főleg az iszapban jelennek meg, és emiatt a termőföldön vagy a talajon történő, hasznosítással egybekötött elhelyezés nem követhető - még ha volna is erre alkalmas terület és fogadókészség, - hanem a veszélyes hulladékra vonatkozó lerakást kell mindenképpen megvalósítani. Ezért az iszap(ok)ra vonatkozó szabályozást akkor tarthatjuk jónak, ha az a legkedvezőbb elhelyezési megoldás(ok)ból kiindulva határozza meg azokat a feltételeket, amelyek mellett ez(ek) a megoldás(ok) megvalósítható(k), és ennek érdekében szabja meg a kezelési folyamat minden korábbi lépését és elemét, visszamenve egészen a folyamat elejéig, vagyis a csatornázhatóság feltételeinek megszabásáig, amelyek a végső cél megvalósíthatóságát ezáltal lehetővé teszik. Ez viszont azt követeli meg a szabályozótól, hogy az iszap(ok) elhelyezésének minden lehetőségét számításba vegye és azok feltételeit és követelményeit, valamint az azokból a folyamat egészére ható következményeket a szabályozásban meghatározza. A hasznosításra való alkalmassá tétel egyik alapkövetelménye a megfelelő minőség, aminek elérését leginkább az ún. forrás kontrollal lehet elérni, vagyis azzal, hogy semmiképp sem engedjenek a csatornahálózatba toxikus anyagokat, azokat a keletkezésük helyén elkülönítve, mindenképpen külön kezeljék és helyezzék el. Ezt a tisztítótelep üzemeltetőjének az illetékes önkormányzattal és a hatóságokkal összefogva el kell és el lehet érnie, erre számos sikeres külföldi példa van, nagyvárosokban és kisebb településeken egyaránt, s ezt hazánkban is alkalmazni kell. Lényegében ugyanezt az alapelvet kell követni a többi csatornamű melléktermékkel kapcsolatban is, bár ezeknél a hasznosítással egybekötött elhelyezési lehetőségek korlátozottabbak az iszapokénál. A „melléktermék" szót tudatosan használom itt a „hulladék" helyett, mert valójában a szennyvíztisztítási folyamat melléktermékeiről van szó, amelyek akkor válnak hulladékká, ha azok valamilyen formájú hasznosításáról, újrafelhasználásáról nem lehet gondoskodni. Ez egyfajta szemléleti kérdés, amit sajnos a hulladékgazdálkodási törvény nem érvényesít kellőképpen, hiszen az hulladéknak tekint minden anyagot, - így a melléktermékeket is, - „amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles", de a megítélésünket és cselekvésünket befolyásoló szemléletben mégis helyet kell kapnia annak a tudatnak, hogy valójában ezek az anyagok melléktermékek, amelyeknek további hasznosíthatóságát kell mindenek előtt lehetővé tenni (ha egyáltalán ez lehetséges). 254
