Hidrológiai tájékoztató, 2011

TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Ponyi Jenő: Üledéklakó vízi gerinctelenek a Balatonban

TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK Üledéklakó vizi gerinctelenek a Balatonban DR. PONYI JENŐ Bevezetés A Balaton állatvilága 1890 előtt, a 33 halfajtól és néhány gerinctelen állattól eltekintve, alig volt ismert. Éppen ezért volt nagy jelentőségű a Magyar Földrajzi Társaság Balatonbizottságának azon kezdeményezése (1891), amely a tavi állatvilág kutatására külön munkacsoportot szervezett (Lóczy, 1921). A kutatási eredmények „A Balaton faunája" címmel jelentek meg (Entz G. sen., szerk; 1897). Azonban már a mű megírásának pillanatában kiderült, hogy a kötet ismeretanyaga szegényes. Sebestyén Olga (1958) visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Magyar Földrajzi Társaság Balatonbizottsága már nem tudta „az állattani kutatásokat anyagi okokból" kellőképpen támogatni, ezért azokat „idő előtt le kellett zárni" (9. oldal). A századfordulót követően, a tihanyi Intézet létrehozásáig, a tavi állatvilág kutatásában nem sok történt, bár ezen a téren voltak próbálkozások a Révfülöpön létrehozott laboratóriumban. A Magyar Biológiai Kutató Intézet (ma MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete) 1927. szeptember 5.-i megnyitásával az említett laboratórium megszűnt. A tihanyi Intézet létrejötte után, a kevés állandó munkatárs mellett az állattani kutatásokat bel- és külföldi vendégek végezték. Az idevágó adatok a tihanyi Intézet 1928-1943 évi jelentéseiben, valamint az Intézet által kiadott évkönyvekben találhatók meg. A tó méretéhez képest kevés tanulmány foglalkozott az üledékben élő állatokkal. Az akkori lehetőségek miatt a faunisztikai és ökológiai vizsgálatok a nyíltvíz helyett a parti övre korlátozódtak (pl. Gelei, 1929, Entz és Sebestyén, 1933, Meschkat, 1934, Entz G., 1936, Soós, 1940). A Balaton zoológiai (biológiai) kutatásának egyik szakasza a „Balaton élete" (Entz, Sebestyén, 1940) című munkával zárult le. A második világháború után következő 15 évben a gerinctelen állatvilág kutatása messze elmaradt a lehetőségek és a világszínvonalhoz képest. Ebben az időszakban „igen kevés a faunisztikai dolgozatok száma" (Sebestyén O., 1962, 173-174 oldal). 1962-65 között a tihanyi Intézetben tudománypolitikai okok miatt átszervezés történt, minek következtében a Balatonkutatás háttérbe szorult. Ennek eredményeként az intézetben lelassulak a tó állatvilágával kapcsolatos vizsgálatok is. Szerencsére a Nemzeti Múzeum és az ELTE Állatrendszertani Tanszékének vezetői további lökést adtak a munkálatok folytatásához (vö. Ponyi J., 1984). A Balaton-kutatás történetében az 1965-ben váratlanul fellépő nagyméretű halpusztulás meglepő fordulatot hozott, mely az állatvilág kutatásának hatékony beindulásához vezetett. A becslések szerint akkor mintegy 50 vagon halveszteség következett be, melynek kb. 40 %-a süllő volt (Ponyi, 1977). Ekkor az MTA illetékes vezetői Ponyi Jenőt bízták meg egy Balaton-kutatás terv kidolgozásával és irányításával (vö. Ponyi, 1984). Ezt követően kezdődtek meg, többek között, a tóban a horizontális bentosz kutatások, melyek különösen a Crustacea, Mollusca és Nematoda állatcsoportok területén hoztak kiemelkedő eredményeket. A tó fenéküledékéről röviden A fenéküledék fizikai és kémiai sajátosságáról több, mint 40 tanulmány számol be. Erről részletesebb felvilágosítást ad Dévai cikke (1992), illetve Virág könyve (1998). Az üledékfauna szempontjából az egyik legfontosabb tényező a szerves anyag tartalom és annak tavi megoszlása. A vizsgálatok szerint (Frankó, Ponyi, 1973a, b; Ponyi, Frankó, 1977; Máté, 1987) a nyíltvízi üledék felső 5 cm-ében a szerves anyag tartalom szegényes, a Keszthelyi-öböl kivételével, ahol 3^4 %, illetve 8-9 % értéket találtak. Ez az eloszlás nagymértékben befolyásolja a fauna horizontális elterjedését. A bentikus állatvilág csoportosítása és vizsgálatának módszerei A sekély tavak, mint a Balaton is, a mélytavakkal ellentétben nem rendelkeznek igazi fenékzónával (euprofundal). A tó vízinövényzet mentes nyíltvize is csak átmeneti övnek (eprofundal) felel meg. A bentosz állatvilága nagyságrend szerint 3 csoportba sorolható: makro-, meio- és mikrobentosz. Ez a felosztás, bizonyos értelemben a gyűjtési módszerek történeti egymásutániságát is tükrözi. Legkorábban az ún. EkmanBirge-féle iszapmarkolót találták fel (Ekman, 1911; Birge, 1922), amely lehetővé tette nemcsak a fajok begyűjtését, hanem a mennyiségi viszonyaik felmérését is. Azóta e készülék számos módosítása vált ismertté (Holme, Mclntyre, 1971). Makrobentosz nagyságrend alatt a Chironomida, Tubifex és ezeknél nagyobb testű állatokat értik (pl. kagylók, tízlábú rákok). A kutatás gyakorlatában ez azt jelenti, hogy a terepen még csipesszel megfogható állatok sorolhatók ide, melyeknek alsó mérethatára 4—5 mm-re becsülhető. A meiobentosz kifejezést először a tenger fenékfaunájának kutatása során használták. Ebbe a csoportba sorolhatók pl. a fonálférgek, apró iszaplakó rákok, örvényférgek, medveállatocskák. De ugyancsak idetartoznak a makrobentosz tagok kicsi, juvenilis alakjai is. E szervezetcsoport nagyságrendjének alsó határa 0,3-0,4 mm körül van. Ilyen méretűek a talajvízben élő apró rákocskák (pl. Parastenocaris). A 300 mikron alatti nagyságrend már a mikrobentosz világa, ahová a szerves anyag lebontását végző baktériumok, heterotróf táplálkozásra képes algák (pl. egyes kovamoszatok), valamint az egysejtű állatok tartoznak. Az 1950-es évektől kezdve több módszert dolgoztak ki a meiofauna és részben az egysejtű állatok vizsgálatára. Több készülék, mint pl. a tihanyi kutatók által módosított Craib-féle mintavevő, a 79