Hidrológiai tájékoztató, 2008

A „80 ÉVES A BEREGI GYÓGYVÍZ” TUDOMÁNYOS KONFERENCIA ELŐADÁSAI - Dr. Dobos Irma: Berekfürdő helye a Kárpát-medence 18-20. század közötti ásványvíz feltárásának történetében

Berekfürdő helye a Kárpát-medence 18-20. század közötti ásványvíz feltárásának történetében* DR. DOBOS IRMA Az ásványvíz fogalma Az ásványvíz fogalmának tisztázásához vissza kell térni a minden nap használatos, az un. biológiai vízigény kielégítéséhez, amelyet mindanynyian - kevés kivételtől eltekintve - ma már a vízhálózatból elégítünk ki. E víz minőségét a víztermelő, a vízmű határozza meg és gondoskodik az egészségre káros alkotók kiszűréséről. Miután az így előállított víz általában a 400-500 mg/l összes oldott alkotórészt, ásványi anyagot tartalmaz, ezért igen csekély mennyiségű az egyes alkotók mennyisége. Bár a fogyasztók a víz összetételét nem ismerik, azért számos előírás rendelkezik afelől, hogy milyennek kell lennie az ivóvíz minőségének. A magyar előíráson kívül az EU és a WHO is kötelezően előírja az alkotókra vonatkozó határértékeket. Jelenleg nálunk a 201/2001 (X. 25.) korm. rendelet foglalja össze azokat a követelményeket, amelyek az ivóvíz minőségére vonatkoznak. Ez a rendelet mind az emberi egészséget nem veszélyeztető, mind a veszélyeztető anyagokat és azok határértékeit tartalmazza. Az ásványvíz fogalma nem egységes, országonként változik, így nem azonos még Európában sem. Közép-Európában a több mint 120 évvel ezelőtt a Bad Nauheimben megalkotott konvenció meghatározása az irányadó, amely az ásványi anyagokban gazdag tiszta, természetes vizeket nevezi ásványvíznek. Ennek szellemét tükrözi az 1929. évi XVI. törvénycikket, amely szerint az ásványvíznek legalább 1000 mg/l oldott ásványi anyagot, vagy valamely biológiailag aktív elemből (fluor, jód, bróm, szulfid-kén, vas) legalább az előírt minimális mennyiséget kell tartalmaznia Ezzel szemben a meditterán országokban Franciaországgal együtt ettől eltérő, jóval kisebb ásványi anyag tartalmú vizet is ásványvíznek neveznek. Ez minden bizonnyal az éghajlattal, illetve a rendelkezésre álló csekély ásványi anyag tartalmú felszín alatti vízzel lehet kapcsolatos. Ehhez igazodva határozták meg az ásványvíz fogalmát eltérően a nauheimi konvenciótól. Kizárólag csak az a követelmény, hogy tiszta, természetes és ember által okozott szennyezéstől mentes legyen. A gyógyvíz olyan ásványvíz, amelynek gyógyhatása van és ennek, valamint az ásványvíz minősítését jelenleg Magyarországon az Állami Népegészségügyi Tisztiorvosi Szolgálaton belül működő Országos Gyógyhelyi és Gyógyfürdőügyi Főigazgatóság végzi. A többi kárpátmedence országban is egészségügyi szervek foglalkoznak a gyógyvíz minősítésével, mint pl. Romániában az Institutul National de Recuperare, Medicinä fizicä sí Balneoclimatologie-Bucure§ti. Ilyen formában a gyógyvíz fogalom jogi kategória, mert az ásványvizet az illetékes hatóság minősíti és határozza meg hasznosítási módját. Az ásványvíz minőségi elemzésének kezdete Buda felszbadításakor a török hódoltság alól, 1686ban I. Lipót császár kíséretében Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730) olasz hadmérnök járt hazánkban és többek között lerajzolta a török fürdők romjait, s ebből képet lehetett kapni a török fürdőszokásokról, a fürdők berendezéseiről, azok kialakításairól. Nem csak Budán, hanem több helyen is lehet találni ebből a korból származó török fürdőt. A fürdésre és ivókúrára használt ásványvíz minőségét először az orvosok vizsgálták, ők voltak felkészülve a vízelemzésre. Már az 1600-sa években volt, aki csoportosította az ásványvizeket, így pl. a német Fridrich Hoffmann (1660-1744) mert ennek alapján már tudták az orvosok, hogy milyen vízzel kezeljék a különböző betegségeket. Megkülönböztetett egyszerű hévizeket, alkáliás, konyhasós, glaubersós, keserűsós, vasas és szénsavas vizet. Az első korszerű elemzést Stocker Lőrinc, Buda városi fizikusa (orvosa) készítette a budai fürdőkről és 1721-ben nyomtatásban meg is jelent Thermographia Budensis címen. A Felvidéken Torkos Jusztus János (1699-1770) Dunaalmás és Pöstyén c. műve foglalta össsze elemzésének egy részét és Moller Károly Ottó (1670-1747) ugyancsak sok elemzést végzett, aki évente kétszer bejárta a felvidéki fürdőket és orvosi tanácsokkal látta el a betegeket. Az 1700-as évekre esik több kiválóság vízzel kapcsolatos működése, így Bél Mátyás (1684-1749) országleírása mint vízrajzi forrásmunka ma sem nélkülözhető, továbbá Mikoviny Sámuel (1700-1750), aki térképező munkájával Bél Mátyás Notitiáját egészítette ki és számos egyéb a vízzel kapcsolatos mérnöki munkáját ismerjük. Kitaibel Pál (1758-1818) orvos, botanikus és még több tudományágban nagyot alkotó polihisztor, aki munkája során 150 ásványvíz-előfordulást elemzett meg. A nagyszombati egyetem professzora, Winterl Jőzsef Jakab (1739-1809) nyomdokain haladt, de módszerét tovább fejlesztette. Bejárta jóformán az egész országot Erdély kivételével, ahol csak néhány forrást vizsgált meg. Balatonfüred első kiváló fürdőorvosa Oesterreicher Manes József (1756-1831) több budai és balatonfüredi forrás vizét dolgozta fel és közleményben ismertette. Babócsay József 1795-ben Hévíz forrásáról jelentetett meg egy kiadványt Festetics György megbízásából, amelyben a tó szén-dioxid tartalmát, a fürdés gyógyhatását és a fürdő helyes kiképzését is leírta. Mind a felvidéki, mind az erdélyi vizsgálatoknál nem a Winterl-féle, hanem a Heinrich Jochann Crantz (17221797) bécsi orvos-kémikus professzor vegyelemzési módszerét követték az orvosok. Erdélyben az első érdemleges vizsgálatot Kibédi Mátyus István (1725-1802) Crantz útmutatásai alapján végezte, mivel az ásványvíz-elemzéssel foglalkozó disszertációk ekkor mind a bécsi iskolából kerültek ki. Mátyus Diaetetica c. (1762) magyarul megjelent művében az ásványvizet egyenesen a prevenciónak, s nem csak a gyógyítás eszközének tekinti, ezért mentesülhetnek az emberek a drága patikai szerektől. Emellett megtanítja az olvasókat a legegyszerűbb elemzési fogásokra, így a vizsgálatokat bárki a forrásoknál maga végezhet el. Ő is csoportosította Erdély vizeit és kénköves, lúgos, vasas és sós vizet különitett el. Felismerte a savanyúvizek és az időjárás közötti összefüggést. Elsőként írta le a báznai jód- és brómtartalmú ásványvizet, amelyből a gyógysót nyerték. A másik kiemelkedő erdélyi orvos Nyulas Ferenc (17581808), ugyancsak magyarul jelentette meg 1800-ban 3 kötetes művét, amely kémiai tankönyv és szakkönyv, illetve mint balneológiai munka is korszakalkotó. Nyelvújítóként 15 szakkifejezést honosított meg, megvalósítja a súlytérfogatos módszert és felfedezi az ásványvizek mangán-karbonát tartalmát és a szénsav konzerváló hatását. * A „80 éves a legendás bereki gyógyvíz" c. tudományos konferencián (Berekfürdő, 2008.06.06.) elhangzott előadás kivonata. 27