Hidrológiai tájékoztató, 2002

TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Kaján Imre: Az esztergomi Duna Múzeum

A jelen és jövő Nem véletlen, hogy a "múlt" külön, a "jelen és jövő" együtt áll a beszámoló címeiben: a jövő múzeumát építjük mostanában Esztergomban ugyanis, egy olyan közgyűjteményt, amely a lehető legszélesebben használja ki lehetőségeit és folytat párbeszédet közönségével. Mit jelent ez? Elsősorban azt, hogy a Múzeum szakított a hagyományos múzeumi megközelítésekkel és megoldásokkal, s felhasználva a technika és digitális elektronika lehetőségeit azokat közönségejavára fordította. Amikor nekiálltunk megtervezni új múzeumunkat, valamikor a 90-es évek közepén, akkor mindenek előtt azt döntöttük el, hogy az új intézményt a tőlünk telhető legnagyobb elérhetőségüre formáljuk. Ez több dolgot jelent: mindenek előtt, hogy a szakmúzeumi létből hagyományosan következő elzárkózásból ki akartunk lépni (magyarul: legyünk közérthetőek és érdekesek), azután, hogy teremtsük meg a szűkebben vett szakterületünk történeti adatainak nyilvánosságát (erre majd még visszatérek), végül és nem utolsó sorban pedig, hogy valahogyan kíséreljük meg a hányatott sorsú műszaki muzeológia egy lehetséges, járható útját kitaposni, mert tudtuk, csak a műszaki kultúra egyetemessége képes értelmesen integrálódni a hétköznapi emberek tudatába, a Vízügyi Múzeum (vagy ez a szakma) egyedül nem. A koncepció a múzeumi kollektíva kiérlelt szakmai álláspontja volt, ettől vált olyan erőssé, hogy bátran elő lehetett terjeszteni a "kenyéradó gazdák" (vagy ahogyan manapság mondani szokták a főszponzor) felé a program finanszírozását jóval megelőzően. A Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjteménynél folyó személyi fejlesztéseknek és a vízügyi ágazat vezetésével, valamint szervezeteivel való példaértékű kapcsolatnak köszönhető, hogy végig is tudtuk vinni, aminek az eredménye a 2001. őszén megnyílt esztergomi új állandó kiállítás és a 2002. tavaszán elnyert "év Múzeuma-díj" lett. Ez a díj, amely Magyarországon a legmagasabb elismerés, amit egy muzeális intézmény kaphat, visszajelzés is volt támogatóinknak (nem volt hiábavaló a befektetés) és jól jött a rendszerváltás óta megtizedelt vízügyi szakmának is. De hát nem is lehet másként: az ágazatban maradtak szakmájuk megszállottjai, legjobbjai, nem lehet másként a múzeumban sem! Itt is olyanok dolgoznak, akik muzeológiai szakterületük kiemelkedő egyéniségei. Azt, hogy a Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum "szakmúzeum", ma már kevesen tudják: aki itt járt az elmúlt egy évben, annak már nem "kínai" a vízügy munkája, nem "lóg a levegőben" ennek a szakmának a múltja, hanem érthetővé vált, értelmesen épült be a laikus közönség tudatába. Ehhez kellett az, hogy minél több embert tudjunk megszólítani, hozzánk becsalogatni. Ez nem csak azt jelenti, hogy teremtsük meg a mozgássérültek (és más fogyatékosok) számára az intézmény látogathatóságát, hiszen erről törvény van. Sokkal inkább, hogy milyen korosztályokat célzunk meg és hogyan. Természetes, hogy mindenki apellál az iskolásokra, hiszen történeti ismereteket adunk, ugyan ki másnak szóljon a dolog elsősorban, mint nekik. Biztos vagyok benne azonban, hogy korban lejjebb kell menni. Sokkal inkább lesz ugyanis múzeum-barát az a gyerek, aki ott nőtt fel, akinek (még ha rossz tanuló is) nem okoz szorongást a látogatás. Egy példa, amelyet - amióta láttam - nem felejtettem el és amit azután hasznosíthattam a mi kiállításunkon: Angliában járva, a London Museumban láttam egy olyan kisgyerek-csoportot, akik mind színes bőrűek - távol keletiek, indiánok, feketék és romák - voltak. Ok ott rajzoltak, színeztek, kerestek azonos tárgyakat a vitrinben és munkafüzetükben - szóval játszva kerítette be őket az angol kultúra számukra amúgy idegen világa.). Hasonlóképp vagyunk mi is: a vízügyi szakmával (alapfogalmaival, környezetével) kellett megismertetnünk a "külvilágot", ám mindenképp úgy, hogy attól még az maradjon, ami: vízügy is és történet is. Hogy kiállításunknak minden felirata magyar és angol nyelvű, szintén az elérés szélesítését jelenti, hiszen szívesen jönnek hozzánk a külföldiek, értékelik (sajnos egyelőre ritka) gesztusunkat és ajánlják kiállításunkat másoknak is. Fontos elérési lehetőség a Múzeum honlapja. Ez az a kommunkációs eszköz, amellyel a nap 24 órájában tudjuk kiszolgálni az érdeklődőket (természetesen ezt is két nyelven). Honlapunkat az utóbbi egy évben több ezren látogatták meg, ami nem is sok, de nem is kevés. Akinek az érdeklődését felkeltettük kiállításunkkal, az történeti publikációinkat, műhelytanulmányainkat is olvashatja a honlapon. A vízügy számára fontos a szakmai adatok nyilvánossága: erre jó a digitalizálás, hiszen nem kell kézbe adni legféltettebb kincseinket sem (nem mellesleg, hiszen ez a műtárgyak állagvédelmét is szolgálja), és a szükséges és elégséges tájékoztatást így megadhatjuk. A Múzeumunk kollektívája által kiizzadott és a Processorg Rt. által kifejlesztett adatnyilvántartó és kutatást segitő program a legújabb kori történeti tárgyak és adatok feldolgozására teljességgel alkalmas. Ezt a programot a kezdetektől úgy készítettük, hogy alkalmas legyen legalább a teljes magyar műszaki muzeológiának. A másik része ennek a dolognak az, vajon hogyan mutathatja meg magát (múltját, tudományát) egy nem kulturális értékeket "termelő" szakma a kultúra világában? Valahogy úgy voltunk ezzel mi a vízügyben, mint Kohn, mikor kinevezték hitközségi metszőnek és kirakatába zsebórákat tett, a hozzá érkező rabbi csodálkozására pedig visszakérdezett: miért, mit tegyek ki? Hát mi mit tegyünk ki, hiszen a vízügy tárgyainak nagyobb része földbe van rejtve, meg amúgy is hatalmas? Sokat töprengtünk ezen, amikor a kiállítási terveinket készítettük (amik, teszem hozzá annyit alakultak három év alatt, hogy "az anyja sem ismer rá"), és arra jutottunk, hogy inkább hangulatokat, benyomásokat próbálunk kelteni látogatóinkban, mint a múzeumi tárgyakon keresztül ismereteket elmélyíteni. Játszva próbálunk hatni az emberekre, nem a muzeológia hagyományos eszközeivel, így került a kiállításba a "sohasem volt tárgy", az Aquamobil, amelyet a lépcsőház orsóterébe építettünk be, és amin a víz energiájának ősi felhasználását mutatjuk meg, vagy az 1:100.000 léptékű űrfelvétel a padlón, amelyet előbb kerülgetnek a látogatók, de amikor a teremőrök tessékelik őket, hogy vegyenek papucsot és nyugodtan lépjenek rá (még nagyítót is kapnak!), akkor boldogan megteszik és keresgélik az ismerős helyeket - amúgy mellékesen a térkép fikciója és a valóság (foto) között vernek maguknak hidat. Kétségtelen, megoldhattuk volna mindkét ügyet (a malmokét és a térképekét) hagyományos kép-szöveg módon, de hogy ismét Kohnt idézzem: "mecsoda különbség"! Meggyőződésem, hogy a magyar műszaki muzeológia számára ez, a szemléltető út a járható, s hiába költséges, ez, és nem a másik. Ami az eddigiekkel összefügg: Múzeumunkban a honlapon web-múzeumot fejlesztünk, ezt is játékosan. Profi betörővel mehet be bárki a virtuális termekbe s a sötétben elemlámpával keresheti meg a tárgyakat. Játékosan tanulhatismerkedhet bárki gyűjteményünk darabjaival - anélkül, hogy a valóságban felkeresne minket. Arra persze vigyázunk, hogy a valóságos állandó kiállítást a neten ne "lőjük le": ez a kiállítás (a technika határai miatt is) más, és bízunk benne, hogy nem múzeumok kirablására, hanem tisztességes megnézésére ösztökéli a netezőket szerte a világon. 23