Hidrológiai tájékoztató, 1997

1. szám, április - ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Terbócs Attila: Szemelvények a vízszerzés néprajzából. I. A vízszerzés néprajzi szempontú megközelítése

nyert víz eljuttatása felhasználási helyére, amely hagyományos szinten lehet a gyalogos vízhordás, illetve a fogatolással vagy málházással történő vízszállítás [10]. A harmadik szakasz az így rendeltetési helyére juttatott víz elraktározása egészen addig, míg az felhasználásra nem kerül (víztárolás). E három szakasz adja tehát a hagyományos értelemben vett vízszerzés folyamatát, amelynek lebonyolításával a közösség a fennmaradásához és tevékenységéhez szükséges vizet biztosítja. A három szakasz eszközkészlete, technológiája alapjában véve elkülönül, elég ha csak a vízszerzés eszközkészletének legelemibb szintjén megjelenő merítő-, vízhordó- és tárolóedények differenciáltságára gondolunk, amely a vízzel szemben támasztott higiénés elvárások történelmi fejlődésével egyre élesebbé vált. Természetesen ez a differenciáltság korántsem kötelező érvényű: esetenként még a XX. században is ugyanazzal az eszközzel merik a folyóból a vizet, amelyben hazaviszik és amelyben tárolják. Technológiai szempontból feltétlenül kiemelkedő jelentőségű a primer víznyerés gyakorlata, hiszen az egyes víznyerő szerkezetek kreativitást és invenciót tételeznek fel a hagyományos értékekben gondolkodó közösségtől. Különösen annak tudatában igaz ez, hogy a vízkiemelés technológiája (kútgém, henger stb.) a paraszti kultúra egyéb szintjein csak izoláltan, invariáns szintjén jelenik meg (pl. gémszerkezet használata az emclőhalászatban). Ezzel szemben a vízhordás és -tárolás eszközkészlete és módozatai, a különféle edények és vízhordó alkalmatosságok (vállrudak, vállhorgok, korsókötelek stb.), valamint a vízhordás módjai (fejen-, háton- és kézben hordás) egy általános alkalmazási kör, a teherhordás eszközkészletének és gyakorlatának részét képezik. Ilyen módon helytállónak tetszik az a feltevés, hogy a hagyományos paraszti kultúra vízszerzési gyakorlatáról a víznyerés, és különösen a primer víznyerés technológiai vizsgálatán - mint a vízszerzés karakterisztikus elemén - keresztül kaphatunk átfogó képet, természetesen figyelembe véve az ehhez kapcsolódó másik két szakasz ismérveit. A víznyerés technológiai fejlődésének hátterében alapvetően három, szorosan összefüggő és egymásba épülő mozgatórugót vélünk felfedezni: az ökológiai környezet, valamint a vízigény mennyiségi (gazdaságtörténet) és minőségi (mentalitástörténet) változását. A víznyerés gyakorlata és változásai szorosan összefüggenek az ökológiai adottságokká, s elsősorban a vízrajzi környezettel. Arról már esett szó, hogy az ember igyekezett vízforrások közelében megtelepedni, s erre a történelem korai szakaszában tág lehetőségek is adódtak. A Kárpát-medence történeti vízrajzáról tudjuk, hogy még honfoglalásunk időszakában is a mainál több méterrel magasabban állt a talajvíz szintje, forrásaink, vízfolyásaink bővizűek voltak, folyóink széles árterületei az év nagy részében víz alatt álltak, ami a Kárpát-medence jelentős részét érintette. Tagadhatatlan, hogy egy ehhez hasonló természeti környezet nem készteti a benne élő embert különösebben tervszerű víznyerő gyakorlat kialakítására, a tevékenységéhez szükséges vizet könnyűszerrel biztosítja. Az ember azonban letelepült, társadalmakba szerveződött, termelő tevékenységbe fogott, s nem elégítette ki többé a határok közé beszorított élettér, így a természetes klímaváltozás mellett ő maga is alakította ökológiai környezetét. A kibontakozó földművelés érdekében erdőirtásokba fogott, mocsarakat csapolt le, egyre nagyobb területeket szakított ki a természetből és tett kultúrtájjá. Ennek egyik következményeként a környező vízfelületek is jelentékenyen megfogyatkoztak, s így már akadály gördült annak útjába, hogy az ember a termelő tevékenységgel bővülő mennyiségi vízigény kielégítésének megfeleljen. Ekkor már fel kellett ismernie a természetben rejlő lehetőségeket, s ki kellett alakítania azokat a víznyerési módokat, amelyek segítségével megfelelő mennyiségben képes volt a vizet előteremteni. Ennek érdekében és az ökológiai környezet folytonos, a vízszerzést mind nehezebbé tevő változása következtében egyre fejlettebb és fejlettebb technológiákhoz nyúlt. A zsákmányoló tevékenységet folytató ember mennyiségi vízigénye elenyésző lehetett. Gyakorlatilag az önmaga vagy közössége számára szükséges ivóvíz beszerzésén, illetve a kultikus célú vízszerzés igényén nem mutatott túl. Az emberi közösség, mint gazdasági egység mennyiségi vízigénye azonnal ugrásszerűen megnőtt azonban, amint termelő tevékenységbe fogott. Immár gondoskodnia kellett állatállománya itatásáról, termesztett növényei öntözéséről, a legkülönfélébb ipari, kézműves tevékenységek vízigényének ellátásáról stb. Ezen túlmenően - noha a közösségi vízfelhasználás szerkezetében még napjainkban is elenyésző aránnyal képviselteti magát -, a háztartásban is mind több vízigényes tevékenység jelentkezett (főzés, mosás, tisztálkodás stb.). Az ily módon megnövekedett igénynek - különösen ha ez az ökológiai környezet változásával járt együtt - meg kellett felelni, méghozzá teljesítményorientált technológiák alkalmazásával. Gyakran ennek csak a vízépítés tudott megfelelni, így alakulhatott ki pl. az ókori folyóvölgyi kultúrák öntözéses gazdálkodása, vagy a kora középkori Kárpát-medencében maradva, a malomárkok alkalmazása. A vízépítés azonban korántsem volt mindenütt lehetséges, nem volt minden funkció szolgálatába állítható, ráadásul magas szintű szakértelmet és szervezettséget kívánt. Ezért az ember egyszerűbb víznyerési technológiák alkalmazásával és továbbfejlesztésével igyekezett megfelelni az évszázadok során folyamatosan növekvő mennyiségi vízigénynek. A víznyerés technológiai gyakorlatára ható harmadik, legkevésbé sem elhanyagolható jelenség a minőségi vízigény történeti változása. Ma az ember a vizet annak minősége, íze, és mellékíze szerint osztályozza, s ennek megfelelően dönti cl, hogy fogyasztja-e avagy sem. Ez azonban korántsem volt mindig így. Ha a magyarság víznyerési gyakorlatán keresztül szemléljük a víz minőségi megítélését, az tűnhet a szemünkbe, hogy hosszú évszázadokon keresztül a vízminőség kérdése csak az állattartás vízellátásában merült fel. Tudták, hogy mely állatok kényesebbek a vízre és melyek nem, s ebből kiindulva tervezték meg pl. folyóparton az állatok itatásának egymásutániságát. A kiskutat ásó pásztor megvárta, hogy a felkavart iszap a vízben leülepedjen, s jószágait csak ezután engedte inni, de ő maga már ez előtt kimerte a főzővizet a gödörből; egyébként is gyakran előfordult, hogy ember és állat ugyanabból a gödörből ittak. Babonás képzetektől indíttatva vagy mágikus eljárások keretében a legkülönfélébb szerves és szervetlen anyagokat vetették a kútba, de az sem volt ritka, hogy a kútakna belső falán fecskék fészkeltek. Egyszóval az ember gyakorlatilag a környezetében levő vizet válogatás nélkül ittä, s annak fogyasztásához hozzá is szokott, meg is kedvelte - gondoljunk a csevicc- s különböző más kémiai elemeket tartalmazó forrásokra, Gántra, ahol a lakosság generációkon keresztül timsós vizet fogyasztott, vagy egyszerűen azokra a béleletlen, magas vizű talajvízkutakra, amelyeknek vizét számtalan kémiai anyag beszivárgása tette „különös ízűvé". A tudományos felvilágosodásra volt szükség ahhoz, hogy az orvosok világosan felismerjék és kijelentsék: a korban pusztító járványok kialakulása és elharapózása jelentős részben a kutaknak tulajdonítható. Kezdtek tehát nagyobb figyelmet fordítani a víz minőségére. A víznyerés történeti vizsgálatakor tehát elsősorban meg kell állapítanunk a technológiai gyakorlatban, eljárásokban mutatkozó fejlődési szakaszokat, a víznyerés történeti rétegeit, illetve módjait. Az ivóvíz megszerzésére irányuló víznyerés már az emberiség kialakulásának hajnalán megjelent, és ennek gyakorlata sokáig a természeti környezethez fűződött. A természeti víznyerés keretén belül az ember a környezetében fellelhető vízforrásokat használja ki, s teszi ezt környezete átalakítása, munkaráfordítás nélkül. Ilyen formán a természeti víznyerés kizárólag a felszíni vizek - tehát vízfolyások, állóvizek, források, felszálló talajvizek - vizének kinyerésén és felhasználásán alapult, s minthogy állandóan meglevő, a környezetben bárhol fellelhető vízforrásokról van szó, nem feltétlenül alakultak ki az egyén vagy közösség megszokott, 23