Hidrológiai tájékoztató, 1996

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Vágás István: A Hidrológiai Közlöny 75 éve

A Hidrológiai Közlöny 75 éve* 1921-ben határozta el a Magyarhoni Földtani Társulat Hidrológiai Szakosztálya önálló folyóirat, a jelenleg is, immár 75 éve fennálló Hidrológiai Közlöny kiadását. A rendben, részben még Schafarzik Ferenc közreműködésével összeállított első nyolc évfolyam azonban csak 1928-tól jelenhetett meg, mert az anyaegyesület titkárának, Zeller Tibornak kellett átvennie az erre a feladatra alkalmatlannak bizonyuló és az 1930. évi közgyűlésen ezért a szokásos felmentést sem elnyerő szakosztályi titkár szerepét a sajtó alá rendezést illetően. 1944-ig általában évente jelent meg a folyóirat, döntően földtani és vízföldtani, ritkábban mérnöki hidrológiai tárgyú tanulmányokkal. A szerkesztésben fontos szerepet vállalt Papp Ferenc, a Budapesti Műszaki Egyetem későbbi professzora, majd a '40-es évektől kezdve Vitális Sándor, a Hidrológiai Társaság először akkor megválasztott elnöke. A háborús évek két évfolyamát, az 1944. év második kötetét és az 1945. évit azonban csak 1967-ben sikerült pótlólag kiadni. 1947-ben Salamin Pál szerkesztő hajtott végre korszakváltást, amely kialakította a lap ma is használatos alakját, s a tárgykör kibővítésével helyet biztosított a hidraulika, műszaki hidrológia, hidrogeológia, ár- és belvízvédelem, vízellátás, ipari vízgazdálkodás, szennyvíztisztítás, csatornázás, vízkémia, víztechnológia, vízépítőipar, vízgazdálkodás, mezőgazdasági vízhasznosítás, limnológia, balneológia tudományszakainak, amelyekhez később még a környezetvédelem és a vízügyi történelem is járult. Salamin Pál irányításával szerkesztették meg a lap munkatársai azt a híressé vált körgyűrű diagramos ábrát, amely a víz tudományos jelentőségét méltató összefüggések rendszerét szemléltette. 1951-ben ismét szünetelt a folyóirat, s ezt az évfolyamot is csak 1971-ben adhatták ki. Viszont 1952-től évente rendszeresen 6 alkalommal (1964 és 1983 között 12 alkalommal) jelenhetett meg a lap, 1959-ig Kovács György, 1959 és 1986 között 27 évfolyamon át Öllős Géza, 1986 és 1989 között pedig SzöllősiNagy András szerkesztésében. Vágás István 1989-ben vette át a szerkesztői szolgálatot. 1952-ben lett technikai szerkesztő Békési János, aki e feladatát folyamatosan látja el mind a mai napig. A 75 éves tudományos terméséből a bőség zavarában nehéz kiemelni valami különlegesen érdekes és értékes alkotást. E sorok írójának szubjektív ítélete tudatában próbálkozzunk meg mégis ezzel: Maucha Rezső limnológus, későbbi akadémikus 1928-ban a Hidrológiai Közlönyben mutatta be, hogy a napfény intenzitása egyben hidrológiai tényező. A fitoplankton oxigéntermelése ugyanis a napfény intenzitásával a Maucha-féle sinus-törvény szerint függ össze. Vendl Aladár geológus, a későbbi akadémikus 1929-ben az óbudai - kiscelli - lösztalajok suvadásának okát a talajvíz és az esők vize által átnedvesített agyag altalaj folyóssá válásával magyarázta, s rámutatott a csúszási síkok feltételezésének * Dr. Vágás IstvánM azonos címmel részletes beszámolót találunk a Hidrológiai Közlöny 1995. évi 5. száma 257-288. oldalán. Szerk. bizonytalanságaira. Az 1940 utáni erdélyi vasútépítésnél nem vették figyelembe megállapításait és szakvéleményét, ami azután súlyos építési kudarcra vezetett. Ijjász Ervin 1938-ban szögezte le, hogy az erdőnek nincs csapadékot képző tulajdonsága, viszont az erdők alatt a talajvíz szintje mélyebb, mert a fák onnan pótolják vízszükségletüket. Bélteky Lajos 1953-ban számolt be arról, hogy a hazai mélyfúrású kutak vízhozamát néhány év alatt több, mint a kétszeresére sikerült emelni, a kitermelés egységköltségét ugyanakkor pedig több, mint a felére csökkenteni a helyes béléscsövezéssel, a termelésbe kapcsolt vízadó rétegeknek más rétegektől való elzárásával, s a kisebb mélységű vízszerzések lehetőségeinek - a folyóméter hajsza kiiktatásával történő kihasználásával. Urbancsek János 1960-ban az alföldi artézi kutak vízadó képességének és a rétegvizek vasasságának megállapítása alapján kirajzolta Alföldünk ősföldrajzi (alsó-pleisztocén kori) folyórendszerét, amelyben többek közt a mai Szeged előtt az ős-Duna folyt el, a mai Tisza elődje az Eger-patak volt, míg az ős-Tisza az Ér és az alsó-Maros vonalát követte. Vámos Rezső 1961 -ben és 197 l-ben Tasnádi Róbert szerzőtársával együtt a tiszai holtági halpusztulásokra és egyben a rizs banulásos „megbetegedésére" adott teljes értékű, bár váratlan megoldást: az iszapban hosszabb idő alatt halmozódó, klimatikus tényezők által felszabadított kénhidrogén mérgező hatásának kimutatásával. Szólhatnánk még azokról az igen értékes, évtizedes szakmai vitákról, amelyeket Rónai András, a mélységi vízszint észlelő hálózat megteremtője folytatott az ún. „mérnöki" álláspont képviselőivel a Kárpát-medencén belüli talajvízjárás okairól a Hidrológiai Közlöny hasábjain. Ugyancsak fontos volt a belvíz mennyiségének meghatározásával kapcsolatos, az évtizedek során többször megújuló vita, amelyben Salamin Pál, Szigyártó Zoltán, Bokor Mihály, Babos Zoltán, Budavári Kurt, Kovács György, Oroszlány István, Orlóci István, Pálfai Imre, (más folyóiratban még Kienitz Gábor), valamint e sorok írója és még néhány más, itt nem említett szerző is részt vett. A Hidrológiai Közlöny 75 éves fennállása alatt mindenkoT törekedett a magas szintű, nemzetközileg is értékelt szaktudomány képviseletére, annak továbbfejlesztésére. Nem is tehetett mást, hiszen Zsuffa István szavai szerint (1987): „Egy tudományos egyesület munkájának eredménye a bemutatott alkotó munka. Minden egyéb tevékenység vagy ezt szolgálja, vagy az országunk állapotát jellemző, az azt előidéző és egyre súlyosbító áltevékenység része. A hazai nyilvános szakmai kritika hiánya már tünet: nincs hazai tudományos élet". Rajtunk, és folyóiratunkon áll, hogy legyen ismét, s a Közlöny már eléggé koros olvasó- és szerzőgárdája nyomában a vízügyi tudományos élet újjáalkotása érdekében is várjuk a szakma fiatalabb képviselőinek tevékeny közreműködését. Dr. Vágás István a Hidrológiai Közlöny főszerkesztője 15