Hidrológiai tájékoztató, 1994

2. szám, október - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Bognár Győző: Brogyáni és kvassói Kvassay Jenő halálának háromnegyed százados fordulóján

öntözésre" című átfogó tanulmányát, amelyért a Földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi Minisztérium 600 Ft-os pályadíjjal jutalmazta. A párizsi tanulmányaihoz kapcsolódik a Woltmannféle vízsebességmérő-szárnyról készített elemző tanulmánya, amelyet az iskola elfogadott és „Note sur le Woltmann" címen az Annales des Ponts et Chaussées-ban, az Iskola évkönyvében 1877-ben közzé is tett. Eddigi irodalmi munkássága a tanulmányaival és a népművelési szándékaival voltak összefüggésben, de az élettel való találkozásai során tett élesszemű megfigyelései és a mezőgazdaság iránti elkötelezettség tükröződik azokban. Hasonlóan, kivehető az a meggyőződése is, hogy az ország fejlődésének alapvető feltétele a vizek ügyének a minden vonalon történő természeti és társadalmi rendbetétele. Tekintve, hogy a tudásának kiegészítése után állami szolgálatban élt a meggyőződésének, a további irodalmi munkássága a hivatali és közéleti tevékenységével függött össze. Érdekes párhuzamba állítani a megjelent publikációit és a munkáját. Alig egy évig dolgozott a minisztériumban, amikor 1877-ben azzal bízták meg, hogy hozza létre a kultúrmérnöki intézményt. Munkája során előadó körúton járt az országban, hogy alapvető felismeréséről, a magyar föld termőképessége növelésének a szükségességéről minél több munkatársát meggyőzze és az e téren tapasztalt közönyt megtörje. Ezek a gyakori utazásai további ismeretekkel gazdagították őt magát is és rövid idő alatt világos lett számára, hogy az egyes vidékeken milyen konkrét tennivaló vár elvégzésre. Az 1877-ben kapott feladatot követően csakhamar megtalálta az alkalmas munkatársakat és létrehozta a vezetésével működő országos hivatalt, majd szervezni kezdte a helyi szervezeti egységeket. A munkát már 1879-ben be is fejezte a kassai vízmesteriskola felállításával. A kultúrmérnöki intézmény létrejött. Az életképességét jellemzi, hogy 1879-ben negyedmagával végezte a feladatokat, 1881-ben nyolc kultúrmérnöki helyi hivatal működött és 1909-ig 19-re nőtt a számuk. Amíg ezt a nagy munkát végezte, talált időt arra, hogy megírja a Mezőgazdasági vízműtant, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia 1879-ben a 3000 Ft-os Fáy-ií\t pályadíjjal ismert el és a mérnökök első magyar nyelvű kézikönyvének tekinthető. A gyakorlati munka során, a szolgálat és működési területének, kapcsolatainak a bővülése olyan nehézségeket tárt fel, amelyeken már csak megfelelő törvények megalkotása után lehetett úrrá lenni. Azért írta 1879-ben a „Vízjogi tanulmányok" című kis füzetét, hogy a vezető körök figyelmét és támogatását megnyerje. Hosszas tárgyalások és szövegezési munka után amelyek oroszlánrészét személyesen vállalta - a Parlament megalkotta az 1885. évi XXIII. törvénycikket. Még ebben az évben tapasztalatszerző körútra indult Ausztriába és a mai Német Szövetségi Köztársaság területeire, hogy a törvény végrehajtásához tapasztalatokat szerezzen. Ezután készítette el az Általános rendeletet, amely a törvény végrehajtási utasítása. Ebben szabályozta többek között a vizikönyvek tartalmát és vezetését is. A Halászati törvény életbeléptetése után megszervezte az Országos Halászati Főfelügyelőséget. Ebben az időben az irodalmi munkássága során főként vízrendezéssel, lecsapolással és öntözéssel foglalkozik számos publikációban. A Magyar Mérnök és Építész Egylet könyvkiadó vállalatának a megbízásából 1885-ben lefordította franciából De Lagrené „Hajózás a szárazföldi vizeken" című munkáját. Figyelme rövidesen a folyók felé fordult és 1888-ban a Tisza szabályozásával foglalkozott, majd a „Csekély esésű folyók szabályozása" című munkájáért 1000 Ft-os pályadíjban részesítette a Magyar Tudományos Akadémia. Egy nagyjelentőségű vezetői döntés alapján 1899-ben minden vízügyi feladatot a Földmívelésügyi Minisztériumban egyesítettek. Ékkor, az Országos Vízépítési és Talajjavító Hivatal vezetőjeként kezébe vehette a folyószabályozás, árvízmentesítés, árvízvédelem országos irányítását és igazgatását. Ebben a minőségben, de személyes meghívásra vett részt az osztrák Donau Regulierungs Commission 1901-ben szervezett ankétján a Duna kisvízi szabályozásának tárgyában. Ezen az ankéton Girardon is résztvett. Az egységes vízügy kialakítása után a szervező munkája nem állt meg. Tovább dolgozott annak a teljessé tételén és a működési feltételeinek a biztosításáért. Megszervezte a közegészségügyi mérnöki szolgálatot, továbbfejlesztette a vízrajzi szolgálatot és kísérleti állomást hozott létre a szennyvizek tisztítására. A meglévő szervezet hatékonyságának a növelése érdekében rendezte a hatásköröket és szolgálati szabályzatokat dolgoztatott ki. Irodalmi tevékenységében erőteljesen megjelenik az árvíz elleni védelem, a töltésezés hatásai, a szivattyútelepek és a talajjavítás. A gazdasági fejlődés igényeire válaszul áttér a víziutak fejlesztésére, kikötők, téli kikötők építésére, a később elveszített kisebb folyók csatornázására. A századforduló táján érdeklődéssel fordult a Balaton felé, amelyben komoly turisztikai lehetőségeket látott. Ennek kívánta megtervezni az infrastruktúráját. Gondja volt a tájvédelemre és az építkezések művészi megtervezésére. A Balaton miniszteri biztosaként végzett sokoldalú szervező munkájának véget vetett a háború és ezt a feladatát már nem tudta újra kezdeni. Új, jelentőségében semmivel sem kisebb feladatot jelentett számára a Dunának, mint nemzetközi hajózóútnak a fokozódó szerepe, növekvő fontossága, amit a háború csak erősített. Minden törekvése arra irányult, hogy Magyarország vezető szerephez jusson a jövendő Duna-kérdésekben, mint a leghoszszabb Duna-szakasszal rendelkező ország, és Budapestet szerette volna a Duna-szervezet (Duna-bizottság) székhelyéül. Több, mint tucatnyi cikket, röpiratot, tanulmányt jelentetett meg ebben a témában. Figyelme a hajózóúttal kapcsolatos műszaki munkákon túlmenően szervezési feladatokra irányult, formálta a közvélemény és az illetékesek tájékozottságát, meggyőződését, rámutatott a külkereskedelem növekvő fontosságára. Ez utóbbit kívánta az MTA elismerni, amikor 1918-ban odaítélte részére a Wahrmann-díyát. A lelkes munkát derékba törte az első világháború tragikus vége. Természetének megfelelően ekkor sem adta fel. A győztes hatalmakat igyekezett meggyőzni az ésszerűség érveivel. Ezért készítette el a „Le Danube International" című füzetét, amely az utolsó műve lett. A füzet nyomdai munkái 1919 tavaszára elkészültek, szétküldése azonban a kommün eseményei miatt elmaradt. A szerző még mindig elszántan várta a következő lépés lehetőségét, amikor 1919. június 6-án alkotó élete véget ért. Ő elnémult, de munkájának gyümölcsei máig szóló üzeneteket hordoznak. A 69 év élet, az 1872-től - ekkor kezdődik a sajtóbeli szereplése - 1919-ig tartó 47 év aktív közszereplés és 42 év állami vezetői munka fenti rövid áttekintését nehéz lenne összefoglalni, hisz így is sok minden kimaradt abból. Már a tanuló évei alatt felismerte az ország fejlődésének fontos feltételét, a mezőgazdaságot és annak nélkülözhetetlen kellékét, a vizet. Később világossá váltak számára a víz és a társadalom összefüggései. A vízépítési, kultúrmérnöki, öntözési, vízszabályozási munkák azt a nemzetgazdasági, jogi és műszaki célrendszert követték, ami ezeket az összefüggéseket egyensúllyá igyekezett nemesíteni. Megalkotta az egységes magyar vízügyi szervezetet, amely számot vetett a vizeinkkel (készleteinkkel) és azok társadalmi hasznosítási lehetőségeivel. Megszervezte a működését, biztosította annak a feltételeit. Törvényt készített elő a víz és a társadalom, sőt részben a természet és a társadalom viszonyának a rendezésére. Megerősítette az érdekeltségen alapuló teherviselést, a társulatok mozgalmát. Az előadó körútjai, a publikációs tevékenysége a mintegy 45 könyv és füzet, a 156 folyóiratcikk azt a megértésre, megegyezésre törekvést szolgálta, amit ma public-relation-nak mondunk. Erőfeszítéseit az említett díjak mellett egyéb elismerésre is méltónak tartotta a társadalom. Számos hazai és külföldi állami kitüntetést kapott. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet a tiszteletbeli tagjai sorába választotta. Emlékét őrzi a balatonföldvári emlékműve, az őrszentmiklósi vízmű magastárolójánál 4