Hidrológiai tájékoztató, 1992

1. szám, április - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Pálfai Imre: Vízhiány a Duna-Tisza közi hátságon

Vízhiány a Duna-Tisza közi hátságon DR. PÁLFAI IMRE Alsó-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged A Duna-Tisza közi hátságon az 1980-as évek eleje óta tartós vízhiány tapasztalható, mely az élet szinte minden területén kisebb-nagyobb gondot s kárt okoz. A probléma,tisztázása és a helyzet javítása érdekében a Magyar Hidrológiai Társaság együttműködve a határtudományok legjobb szakértőivel számos vitaülést szervezett (Baján 1989. február 22-én, Kecskeméten 1989. november 16-án, Szegeden 1990. január 16-án, Budapesten 1991. március 28-án) és tanulmányokat készített. A következőkben az „Előtanulmány a Duna-Tisza kőzi hátság vízgazdálkodási problémáinak rendezésére" című, a szakértői véleményekkel mintegy 300 oldal terjedelmű anyag összefoglalóját közöljük (csekély változtatással). Az előtanulmányt, amely az egykori Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium Vízgazdálkodási Főosztályának megbízására 1990 tavaszán készült, az év második felében - a Vízellátási Főosztály megbízása nyomán - „A Duna-Tisza közi vízrendezések hatásának vizsgálata" című munka egészítette ki. Jelen írás ennek néhány megállapítását is tartalmazza. A Duna-Tisza közi hátság legjellemzőbb természeti sajátosságai: a nevében is megmutatkozó hátsági jelleg, a homoktalajok túlsúlya és a mediterrán és óceáni hatásokat is mutató kontinentális éghajlat. Mindezek időnként szélsőséges vízháztartási állapotokhoz vezetnek, melyek mérséklése vízgazdálkodási beavatkozásokat igényel. A „túl sok víz" okozta bajokat a vízrendezéssel sikerült megelőzni, a „kevés víz"-ből eredő károk csökkentésére viszont a vízgazdálkodásnak e térségben jelenleg alig vannak eszközei. A vízhiányos állapot legszembetűnőbb jele a talajvízszintek nagyarányú süllyedése. A VITUKI ilyen irányú korábbi vizsgálatainak kiegészítéseként és megerősítéseként a tanulmány több mint száz észlelőkút adatai alapján megállapította, hogy a talajvízszintek 1956-1975. évi középértékeihez képest 1989-re a Duna-Tisza közén területi átlagban kb. 1,5 m-es süllyedés következett be. A talajvíztükör terepszinttől számított mélysége a korábbi 2 m-ről 3,5 m-re szállt alá. A süllyedés mértéke területileg igen különböző: a Duna és a Tisza mentén, valamint a hátság szélén 0-1 m, a hátság lejtőin 1-2 m, a hátság tetején 2-3 m, de helyenként 3 m-nél is több. Az 1930-as évek eleje óta észlelt kutak adatsora azt mutatja, hogy ilyen nagyarányú süllyedés korábban nem fordult elő. A mostani legalacsonyabb vízállások 0,3-1,6 m-rel vannak alatta a korábbi minimális szintnek, mely a legtöbb kútban 1949 körül alakult ki. A mostani mélypont általában 1984-1985-ben következett be, de számos kút esetében a süllyedés még 1990-ben is tartott, s üteme sem csökkent (pl. Ladánybene, Mikebuda, Csemő, Kéleshalom és Borota kútjaiban). Ahol a legmélyebb talajvízállás a 80-as évek közepére esik, ott sincs utána jelentős emelkedés. A rendkívül alacsony vízállások időszaka tehát 7-8 évet ölel föl! Az általános vízhiány további tünete, hogy a belvízcsatornákban közel két évtizede - egy-két évet kivéve - csak minimális mértékű a lefolyás, az állóvizek vízfelülete pedig fokozatosan csökkent. Több kisebb tó teljesen kiszáradt. A vizenyős-mocsaras területek erősen beszűkültek. A rétegvízszintek süllyedése az 1960-as évek közepétől tapasztalható. A süllyedés az eredeti (természetes) állapothoz képest általában 10-15 m, de helyenként (Rém, Borota) a 25 m-t is meghaladja. A kedvezőtlen vízháztartási változásokból eredő károk mindenek előtt a mezőgazdaságot sújtják, mert a talajvízszint jóval az optimális szint alá került. Különösen az ültetvények károsodtak sokat, s nemcsak a közvetlen vízhiány, hanem az ebből közvetve előálló kondícióromlás, a betegségekkel és faggyal szembeni ellenállóképesség csökkenése következtében is. Hasonló okok miatt az erdőgazdaságok vesztesége szintén tetemes. A károk meghatározása, illetve a tisztán időjárási hatásoktól való elkülönítése nagyon nehéz. Annyi azonban bizonyos, hogy nem kis összegekről van szó. Pl. 1988-ban csupán a Kiskunság gazdaságaiban az aszály miatti növénytermelési veszteség - a közvetett hatásokkal együtt - kb. 1 milliárd forintot tett ki. Pedig a legaszályosabb év nem ez, hanem 1983 és főleg 1990 volt. Számottevők azok a károk is, amelyek a tógazdaságokat érték, ugyanis a vízhiány miatt korlátozni kényszerültek a termelést. További probléma, hogy az ásott kutak és a kis mélységű csőkutak elapadása folytán veszélybe került a külterületi és tanyai lakosság (mintegy százezer fői), valamint az itteni állatállomány vízellátása. A rétegvízszín drasztikus süllyedése következtében a közüzemi vízművek fajlagos energiaigénye majdnem kétszeresére nőtt, s fokozódott a felülről való vízszenynyeződés veszélye. A megbomlott vízháztartási egyensúly miatt á többfelé is megtalálható üdülőtavak közül némelyik (pl. Kunfehértó) évek óta nem tudja betölteni feladatát, s így a környékükön létesült üdülőtelepek sem. A tartós szárazság a védett természeti értékek egy részét is pusztulásra ítélte. A talajvízszín-süllyedés okainak beható vizsgálata alapján a tanulmány arra a hozzávetőleges végkövetkeztetésre jut, hogy a szokatlan arányú süllyedés felerészben a száraz időjárási peiródus (a hosszantartó csapadékszegénység, a hó nélküli telek, az utóbbi évek magasabb léghőmérséklete stb.), fele részben pedig a különféle emberi beavatkozások okozták. A legnagyobb süllyedések a hátság legkiemelkedőbb részein alakultak ki, ott, ahol a negatív nyomásgradiens (a talajvízszín és a rétegvízszín közötti különbség) a legnagyobb. Érdekes módon az 1976-1989 közötti időszakban a sokévi átlaghoz viszonyított legnagyobb csapadékhiány is nagyjából a hátság gerincvonalán lépett föl, igen jelentős (14 év átlagában 60-70 mm/év) értékkel. Sőt a talaj vízszín-süllyedést valószínűleg befolyásoló erőteljes erdősültség, illetve annak növekedése is jórészt a legmagasabb felszínekhez kötődik. Ezért a talajvízszín-süllyedés és az azt feltehetően befolyásoló tényezők közigazgatási egységként megállapított értékei közötti kapcsolat-vizsgálatok teljesen egyértelmű eredményt nem hozhattak. A domborzati adottságok által megszabott nyomásgradiens, melyet a vizsgálatokban a talajvízszín tengerszint feletti magasságával helyettesítettünk, minden változatban erősen uralkodó tényezőként jelent meg, s elnyomta más tényezők, pl. a mélyebb víztartó rétegek vízvezetőképességének minden bizonnyal fennálló hatását. A csapadék és a párolgás-párologtatás együttes számbavétele és a talajvízszín-változással való összevetése azt mutatta, hogy e tényezőknek több évre visszamenő értékei 1931-1980 között szoros kapcsolatban állnak egymással, azaz csapadék- és párolgási adatokból jó közelítéssel kiszámítható valamely év közepes talaj vízszíne. Ez a kapcsolat azonban az 1980-as években már föllazul, a mért talajvízszínek jelentősen és rendre alatta maradnak a számított értékeknek, jelezve, hogy a figyelembe vett időjárási tényezőkön kívül más körülmények is befolyásolták a vízállások változását. A Duna-Tisza közi viszonyokat jól reprezentáló Kecskemét-Jánoshalma közötti térségre megállapítható volt, hogy a talajvízszín kétszer annyit süllyedt, mint amit a száraz időjárás indokolt volna. A különbséget olyan változások okozhatták, mint pl. a rétegvízkitermelés rohamos növekedése (az utóbbi 20 évben közel háromszorosára!); a talajvízkitermelés fokozódása (főleg öntözési célból); a földhasználatban bekövetkezett s nagyobb vízfogyasztással járó változások, mint pl. az erdők térhódítása (területük 1970 óta 50%-kal nőtt) vagy a terméshozamok növekedését eredményező intenzívebb növénytermesztés; a vízrendezési munkálatok kiteijesztése, illetve a belvizek elvezetése (amikor volt mit