Hidrológiai tájékoztató, 1988

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Diczházy Mariann: A Felső-Tisza-vidék vízügyi emlékei

A Malomcsatorna helyreállítása 15,9 km új csatorna kiásását jelentette. A teljes helyreállítás 70,6 km hoszszon történt mintegy félmillió m

3 földmunkával az új csatornaszakaszokat már a szivárgási, meder állékonysági tapasztalatok alapján választotta ki. Fontos és döntő volt a Sárvízi Malomcsatorna Ősinél való kitörkollása, ahol megfelelő esésviszonyokat talált. Fölmerült egy másik változat is, de Beszédes rámutatott, hogy a fülei és a polgárdi malomárkokba terelni a vizet „veszedelmes, mert a kiömlött árvizeket a Sárvízbe visszaterelni többé nem lehet." Itt van ugyanis a Sárvíz vízválasztója: A fülei és a polgárdi árkok a Cincán kérésziül a Sióba viszik már vizüket. A Malomcsatorna hasznosítására a következő elveket dolgozta ki: — építsenek rá annyi malmot, amennyit annak esése megbír, — ezek egy rendszert képezzenek megközelítőleg egyforma távolságra, — <a felső malom meghibásodása az alsó malomfőnél is érződjék. Beszédes 8 malom kialakítását tervezte 41 vízikerékkel. Nagy érdeme a megfelelő vízrajzi kialakításon túl, hogy a Sárrét kiszárítását a malmok hasznával össze tudta egyeztetni, és koncepcióját a birtokosokkal is eltudta fogadtatni. A jövő tervei A Sárvíz kiépítésének mértéke nőtt meg csupán, nyomvonala a régi maradt. A malmok államosításával az ötvenes években megszűntek a Malomcsatorna malomvízhasználatai. Beszédes József munkásságára alapozva fejlesztjük biztos alapokon tovább a Sárrét és a Sárköz meliorációját, a Sárvíz belvízi kiépítését Vajta és Sióagárd között, valamint üzemeltetjük a Sárvízi Malom csatorna vízhasználatait nem felejtve nagy vízimérnök elődünk hervadhatatlan érdemeit. Dr. Bratán Mária A Felső-Tisza-vidék vízügyi emlékei* Bevezetés A múlt ismerete hozzátartozik életünkhöz. Nincs és nem is lehet másként ez akkor sem, amikar az egyik legősibb kapcsolatra, az ember és éltető eleme, a víz kapcsolatára gondolunk. A mai fejlett vízgazdálkodást az értékelheti igazán, aki tudja a kezdetet. Különösen így van ez a Felső-Tisza vidékén, ahol a Tiszia-szabályozás nagy műve megindult. Kötelességünk ismerni mindazt, amit a megelőző nemzedékek létrehoztak: az alkotásokat, a műszaki terveket — a megvalósítás eszközeit —, és az embert, akinek tevékenysége a későbbi fejlődés alapjául szolgált. Azoknak az embereknek az emléke, akik egész életüket a mindent elborító láp- és mocsárvilág megszüntetésének szentelték, többségében feledésbe merült, létezésüket csupán egy-egy aláírás őrzi. A múlt A Felsőtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság működési területe Szabolcs-Szatmár megye csaknem teljes egészére kiiterjed, kis részben érintve Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megyét is. Vízrajzdlag a Felső-Tisza vízgyűjtőjéhez kapcsolódik. A Tisza, Szamos, Kraszna, Túr és mellékfolyóik sűrűn behálózzák ezt a tájat. Hajdan a megye több, mint 38%-a vízjárta terület volt. A Tisza völgyének lakói sokat szenvedtek az árvizek, belvizek elöntései miatt. A vizek elleni védekezés helyi kísérleteinek nyomaival már a XVII. sz. elején találkozunk. Az 1830-as nagy árvíz megmutatta, hogy eredményt csak átfogó rendezés hozhat. Széchenyi István megbízásából Vásárhelyi Pál 1845-ben elkészíti a Tiszaszabályozás vázlatos tervét, és ezzel kezdetét veheti a szabályozás hatalmas, számtalan nehézséget leküzdő munkája. Széchenyinek a megyében tett utazásai, szervező tevékenysége, tervei kedvező fogadtatásra találtak a megyei birtokosok körében. Ennek tulajdonítható, hogy mindjárt kezdetben — 1846-ban — két társulat is megalakult: a Beregmegyei Folyamszabályozási és Armen tesítő Társulat, Beregszász székhellyel és a Felsőszabolcsi Tisza-szabályozó Társulat, Fényeslitke székhellyel. Ezt követte 1879-ben Nyíregyházán a Nyírvíz Szabályo* Előadásként elhangzott a Vízügyi Történeti Bizottság 1987. április 27-i ülésén. zó Társulat, 1894-ben Nagykárolyban az Ecsedi-láp lecsapoló és Szamos balparti Árvízmentesítő és Belvízszabályozó Társulat, 1914-ben Szatmárnémetiben a Tisza—Szamosközi Ái-mentesítő és Belvízszabályozó Társulat megalakulása.

1 A társulatok működési területe a domborzati viszonyokhoz és a vízválasztókhoz igazodott. Az egységes vízgazdálkodási tevékenység folytatását rendkívüli módon megnehezítették az I. világháború utáni területváltozások, amelyek az egységes, funkciójában is összefüggő területeket szétszakították és hátrányos helyzetet teremtettek a vizek alsóbb folyási szakaszain. Míg az érdekeltségen alapuló társulatok az árvízvédekezés és a belvízszabályozás feladatait végezték, addig a folyammérnöki teendőket 1847-től Beregszászi, Szatmárnémeti, Vásárosnaményi, majd 1921-től a Nyíregyházi Folyammérnöki Hivatal látta el. Ezek irányították a folyószabályozás, mederrendezés, kisvízszabályozás munkálatait. Elvégezték a társulati létesítmények műszaki felülvizsgálatát és esetenként elkészítették a társulatok nagyobb szabású terveit is. A vízitársulatok 1948-ban bekövetkezett államosítása után a folyammérnöki hivatalok is megszűntek, új szervezetben folytatták tevékenységüket. A társulatok és folyammérnöki hivatalok tekinthetők az Igazgatóság jogelődjének, természetes hát, hogy amikor a történelmi emlékeket keressük, alapvetően ezek működését kell kiindulópontul választani. A gyűjtemény Egyéni törekvések után 1962-ben kezdődött az Igazgatóságnál a múzeumi anyag gyűjtése. Már ebben az évben felmerült ugyanis „vízügyi tájmúzeum" létesítésének gondolata. 1966-ban Lengyel István ny. osztályvezető főmérnök folytatta az elakadt gyűjtőmunkát, amelyhez segítséget kapott dr. Nyárády Mihály ny. múzeumigazgató személyében, ö kezdte meg a gyűjtemény rendszerezését, a levéltári rész rendezését és levéltári kutatásokat is végzett. Az 1975—1985. közötti megtorpanás után új lendületet vett a múzeumi munka, az emlékek ápolása, megteremtődtek a személyi-tárgyi fel1 A felsorolás csak a legjelentősebb társulatokat tartalmazza, ezeken kívül még több, kisebb-nagyobb társulat alakult meg és működött ebben az időben. 4