Hidrológiai tájékoztató, 1988

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Dobos Irma: Az artézi kutak első országos számbavétele

A társulati történelem Forgó László felosztása szerinti „harmadik" korszaka 1919 és 1948 között a két világháború következményeivel terhes. A belvizek elleni védekezés tervszerű megelőző munkája a gazdasági nehézségek miatt — egyes szép kivételektől eltekintve — nem sikerülhetett. A 30-as évek válságai között az állam az ártéri járulékokat más célra veszi igénybe, adóvisszatérítési igényeket pedig elhalaszt. Az árvízvédelem főként 1932-ben eredményes, de a 40-es évek elején a belvízkatasztrófák serege már az állami segítség mellett is óriási károkkal jár. A második világháború utáni helyzeteit a társulatok nem is voltak képesek önerejükből kiheverni, s az 1948-ban bekövetkezett államosítás oldotta fel a kormányra nehezedő nyomást. De az államosítás ténye a társulatok „évszázados" számláját is benyújtotta az állam által más célokra fordított társulati pénz- és hitelösszegekért. A régi társulatok megteremtették viszont az árvízmentesítés és belvízvédelem olyan alapjait, amire a szocialista társadalom is építhetett. Az 1964-ben létrehozott, a kis módosításokkal azóta is hatályos 4. törvény, a „vízügyi törvény" átemelhette mindazt a régi vízjogi törvényből, ami abban haladó vonás volt, és időállónak is bizonyult. A társulati élet „negyedik" korszakát Fehér József áttekintése foglalja össze az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság kiadványában. Ez a korszak az államosítás utáni időszak, amelynek első legfontosabb ténye az új alkotmány törvénybeiktatása 1949-ben. Alkotmányunk vizeinket a nép vagyonaként az állam tulajdonába adta. A nép tulajdonosi jogainak részletesebb megfogalmazása és a tulajdonosi jogok gyakorlatának pontosabb elhatárolása hozta meg azután a már említett 1957. évi 28. törvényerejű rendeletet, amely intézkedik a vízgazdálkodási társulatok szervezéséről. Az új szabályozás szerint a társulat ismét jogi személylyé vált, amely a jogszabályok keretei között, alapszabályának és más belső szabályzatainak megfelelően működik. A társulat lehet vízi társulat, vagy víziközmű társulat. Az újjáalakult társulati mozgalom első eredményeit már akkor elérte, amikor mezőgazdaságunkban még az egyéni gazdálkodás volt túlsúlyban. Rövidesen kialakult a belvízrendezés állami főműveinek, a több gazdaság érdekeit együttesen szolgáló társulati műveinek és üzemi műveinek összehangolt működtetése és tervszerű fejlesztésére. A 60-as évek első felében napirendre került — a termelőszövetkezeti mozgalom fejlődésével együtt — a kisebb víztársulatok összevonása. A 60-as évek második fele és a 70-es évek időszaka a társulatok anyagi és műszaki megerősödésének ideje volt. 1980 után a társulatok feladatköre is kibővült: nemcsak a vízépítőipari tevékenység valamennyi ágára terjedt ki, hanem más, általuk elvégezhető munkák elvállalására is. Jelenleg az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság működési területén 7 vízi társulat tevékenykedik. 2551 fkm helyi jelentőségű közcélú belvízcsatornát, 13,4 km hosszúságú tiszai nyári gátat és 75,2 km öntözőcsatornát kezelnek. A víziközmű társulatok vízellátási és csatornázási létesítések céljára alakultak. Az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság területén 68 vízközmű társulat alakult 1975 és 1987 között. Kifejlesztettek társulati úton 1405 km-nyi vízvezetékhálózatot, s 45 600 m

3/d vízellátási kapacitást teremtettek. A csatornamű társulatok tevékenysége egyelőre mérsékeltebb, mert csak 28 km csatornahosszat hoztak létre társulati úton, s 2940 m

3/d tisztítótelepi kapacitást. 1966-ban megalakult a társulatok közös érdekképviseleti szerve, a területi választmány. Az ATIVIZIG kiadványa a továbbiakban még idéz a történelem társulati emlékeiből: leírja azt a társulati küzdelmet, ami megelőzte az 1879. évi szegedi árvízkatasztrófát, Hatolykai Pap István egykori igazgató szakirodalmi értékelései nyomán. Végül egy — valószínűleg nem teljes — névsor is szerepel a kiadványban: az Alsó-Tisza vidéken levő társulatok azon állandó alkalmazottainak névsora, akik az államosítás idején a társulatoknál dolgoztak és így az állami vízügyi szolgálat alapító tagjainak számítanak. Közülük már senki sincs aktív szolgálatban, de többen közülük ma is élnek, s a mai vízügyi dolgozók által ismert és megbecsült nyugdíjas szakemberek. Lehetséges, hogy a mai idők gazdaságfejlődése ismét a társulati munkákra irányítja a figyelmet. Másfél évszázados eredményes munkásságuk bizalmat előlegez továbbhaladásuknak is. Dr. Vágás István Az artézi kutak első országos számbavétele* A hazai artézi kutak első felmérését az a Halavátsféle összeállítás dokumentálja, amely az 1896. évi ezredéves kiállításra, a milleniumra készült [2], A 10 évig tartó gyűjtő- és rendszerező munkát, majd kiadását számos tényező indokolta. Közülük az egyik legjelentősebb az 1880-as, majd az 1890-es évektől rohamosan szaporodó artézi kutak száma. Az 1885. évi vízjogi törvény a vízikönyvek vezetésével megvetette ugyan az alapját az artézi kutak területi nyilvántartásának, de hiányzott az országos szintű felmérés. Ezt elsősorban a Földtani Intézet geológusai hiányolták, akik 1892-től tanácsadói (szakvéleményezői) munkájukhoz a meglevő fúrások és kutak adatait fel kívánták használni. Jellemző, hogy míg a vízjogi törvény mindössze 10—20 artézi kútról tesz említést, addig egy évvel később Lóczy Lajos számukat csak az Alföldön 56-ra becsüli, s alig 10 év múlva Halaváts Gyula ugyancsak az Alföldről már 500 körüli kutat sorol fel. Az adatgyűjtéstől a kiadványig Halaváts Gyula (1853—1926) geológus úgy emlékezik vissza adatgyűjtő munkájának kezdetére, hogy az Zsigmondy Vilmos 1885. évi Földtani intézeti látoga* Előadásként elhangzott az OMBKE 1986. november 26-1 előadóülésén. tásával kapcsolatos (1. ábra). Ekkor a magával hozott szentesi artézi kút legmélyebb rétegeiből származó őslénytani anyag feldolgozására Böckh János igazgatótól kapott megbízást. Erről így ír: „Örömmel fogadtam e megbízást azért, mert alföldi ember létemre mindig érdekelt engem az Alföld, a szentesi artézi kút furópróbáival és paleontológiái gazdag anyagával pedig annál szívesebben foglalkoztam, mert ennek alapján sikerült minden kétséget kizáró módon konstatálni azt, a mit Telegdi Roth Lajos a püspökladányi I-ső artézi kútnál gyanítani engedett, hogy az Alföld altalajának összetételében a levantei emelet is részt vesz s így hazánk földtani viszonyainak ismeretéhez új adattal járulhattam." [2]. A felszín alatti vizekkel, így az artézi vízzel is akkor kezdett foglalkozni a Földtani Intézet „hivatalból", amikor a „földmívelésügyi" miniszter 1892-ben kiadta körrendeletét, amelyben felajánlja az artézi kutat fúrni szándékozóknak a geológusok véleményét. A rendelettel egyidejűleg osztálygeológusi állást szervez Böckh János, s azzal Szontagh Tamást bízza meg. Az új feladatból jelentős részt vállalt Halaváts Gyula is, s eközben döbbent rá, hogy munkáját csak akkor tudja jól elvégezni, ha a már elkészült kutakról összegyűjti a műszaki és a földtani adatokat. A gyűjtőmunkához egy „Kérdő ív"-et szerkesztett és azt elsősorban az Alföld megyei alispánjához küldte meg azzal a kéréssel, hogy kitöltés után juttassák neki 9