Hidrológiai tájékoztató, 1986
1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉS - Dr. Vágás István: Timon Béla mérnök kritikai munkássága
Nagyvárad szennyvize, a Kettős-Körösét a békéscsabai szennyvíz, a Hármas-Körösét a Hortobágy—Berettyón érkező debreceni szennyvíz rontja le III. osztályúvá. Legszennyezettebb az Élővízcsatorna vize, különösen Békéscsabától Békésig, ahol az ipari használatra III. osztályú, minden más vízhasználatra IV. osztályú minősítésű. A felszín alatti vizek minőségi problémáiról a vízellátás ismertetésénél már említést tettem. A víztermelő és szolgáltató, valamint hatósági szervezetek természetesen végrehajtják a szükséges beavatkozásokat. A fogyasztásra kerülő vizeket tisztítják, a felszíni-vizeknél pedig lehetőség szerint megszüntetik a szenyező forrásokat, illetve súlyos bírsággal sújtják a szennyezőket. Végezetül azt húznám alá, hogy a víz — a Körösvölgyben éppúgy, mint az ország bármely részén — egész társadalmunk kincse, amelynek léte, vagy nem léte, használhatósági állapota meghatározó a társadalom fejlődésére. Elődeink tiszteletre méltó munkát végeztek a vizek rendezésével, a természet részünkre kedvező átalakításával. A nagy mű azonban teljes befejezésre nem került. A vízügyi és más népgazdasági ágak vízzel foglalkozó szakembereinek ma is és a jövőben is egyre nehezebb feladata az, hogy az éltető, a nélkülözhetetlen vizet a társadalom igényei szerinti mennyiségben és minőségben előállítsák és rendelkezésre bocsássák, illetve megvédjék a társadalom javait a víz pusztításával szemben. Timon Béla mérnök kritikai munkássága A Péch József által 1886-ban alapított „A Földmívelésügyi Magyar Királyi Ministerium Vízrajzi Osztályának Évkönyvei" c. kiadvány a Vízrajzi Osztály évi jelentésében rendszeresen közölte a vízhozammérések eredményét. Az 1888. évi adatok áttekintése során Timon Béla, aki akkor Szegeden társulati mérnök volt, megállapította, hogy a vízállásokat a vízhozam függvényében ábrázoló összefüggések — a vízhozamgörbék — Szeged, Törökbecse és Titel szelvényében egymásnak ellentmondanak. Megállapítását arra alapozta, hogy a Tisza szegedi, törökbecsei és titeli vízállásainak ismeretében, a Vízrajzi Osztály által elkészített vízhozamgörbék használatával meghatározott vízhozamok nyomán a Tisza olyan nagy vízmennyiségeket kényszerült volna medrébe fogadni, amelyek számára a Tisza természetes és hullámtéri medre is szűk lett volna. A Vízrajzi Osztály adatai szerint ugyanis az 1888. évi árvíz április 17-i szegedi tetőzése 3525 m'/s vízhozammal ment végbe. Ugyanazon a napon Törökbecsénéi 2973 m-Vs volt a tetőző vízhozam, Titelnél pedig 2656 m 3/s. A Szeged és Törökbecse közt „elveszett" 552 m : ! s-ot, illetve a Szeged és Titel közt elveszett 869 m : i/s-ot Timon azért találta lehetetlennek, mert ez azt jelentette volna, hogy csupán a tetőzés napján 47,7 millió m : l víznek úgy kellett volna Szeged és Törökbecse közt tározódnia, hogy aközben a vízállás változatlan marad. Vagy, ahogy 1888. április 8 és 17 között kimutatta: ez alatt a 9 nap alatt — a vízállás tényadatai szerint, és a vízhozamgörbék nyomán — Szeged és Törökbecse közt 431 millió m : l víznek kellett volna tározódnia, holott az általa értékelt, a vízállások növekedéséből megállapított számítási adatok szerint 35 millió m : l-nél több víz az érintett mederrészbe be sem férhetett volna. Timon Béla úgy gondolta, hogy a törökbecsei vízhozamgörbe valamilyen tévedés folytán eltolódhatott, és arra gondolt, hogy legelőször a szegedi adatokkal kell nagyságrendi egyezésbe hozni értékeit. Azt gondolhatnánk, hogy a Vízrajzi Osztály a tudomására hozott kétségtelen kifogást elismeri, méréseit megújítja és vízhozamgörbéit összhangba hozza egymással is, a folyó mederméreteivel is. Ennek útja nem feltétlenül a törökbecsei, vagy a titeli görbén végzett egyszerű eltolás lett volna, hanem a teljes újraszámítás, amely újraméréseken alapult volna. Mindezek helyett maga Péch József, a Vízrajzi Osztály akkori első vezetője kezdett szakmai vitát Timon Bélával a Mérnök- és Építész Egylet Közlönyében (1891. évf., 401., 406., 527. és 576. old.). Péch József nagy terjedelmű táblázatot mellékelt válaszához. Ebben nemcsak az 1888. évi tiszai árvíz tetőzésének napja, illetve a tetőzést megelőző 10 nap volt feltüntetve, hanem február 18-ától augusztus 11-éig minden napon előfordult szegedi és törökbecsei vízállás, továbbá az ezekből a Vízrajzi Osztály összefüggései szerint számított vízhozam, és az e vízhozamokból összegezett lefolyt vízmennyiségek. Február 18. és augusztus 11. között ki lehetett mutatni, hogy összesen ugyanannyi víz folyt át a szegedi szelvényen, mint a törökbecsein. Ebből Péch arra következtett, hogy a vízhozamgörbék mégsem mondanak ellent egymásnak. A Timon által valószínűsített vízhozamgörbe-eltolás útján erre az időszakra vonatkozóan lényegesen nagyobb vízmennyiség-különbséget mutatott ki. Vajon lehetett-e valamilyen értéke Péch előbbi kimutatásának? Hiszen valószínűleg úgy keletkezett, hogy hosszas keresés után végre lehetett találni egy olyan időszakot, amelyre ez az összegezés nagyjából egyezett (a kezdő vízállások is csak „nagyjából" egyeztek). Timon Béla rögtön kiválasztott egy rövidebb, de olyan időszakot, amely azonos vízállásokkal kezdődött és végződött, s ebben újra csak kimutatta, hogy a vízhozamgörbék alapján nem egyenlők az átfolyt össz-vízmenynyiségek Szegeden, illetve Törökbecsén, holott ugyanarra az állapotra csak úgy juthatott vissza a folyó, ha a hozzáfolyt és az elfolyt vízmennyiség az adott szakaszon megegyező. Jogos volt tehát az a kérdése, hogy ha jók a vízhozamgörbék, hol van belőlük a következő vízmennyiségi többlet Szeged és Törökbecse között? Péch József a kérdéses vízmennyiségről meglepő módon számolt el. Azt állította, hogy ez a vízmennyiség a hullámtéren hátramaradt, sebessége csökkent, vagy tespedni kezdett. Felvetette, hogy az anyamederben gyorsan haladó vízmennyiségeket másként kell számításba venni, mint a tespedőket, hiszen azok többszörös mennyiségben veendők. Arra is utalt, hogy Szeged és Törökbecse közt nem a tárgynapi vízhozamokat kell összehasonlítani, hanem Törökbecsén az egy nappal későbbiek hasonlíthatók csak a tárgynapi szegedi vízhozamokhoz. Timon Béla a tározást úgy értelmezte, hogy az a víztömegnövekedés az, amely egy folyószakaszban a lefolyási szelvény megnagyobbodása és vízzel megtelése következtében előáll. Hogy eközben a szelvény valamelyik részén növekszik-e vagy fogy a vízsebesség, ez Timon megfogalmazásában: teljesen mellékes. Péch ezzel szemben úgy gondolkozott, hogy megméri: mennyi víz folyt be egy folyószakaszba, tekintetbe veszi, hogy az mennyi időt tölt ott, azután méri meg a kifolyó víz hozamát, s az így kiadódott vízmennyiségre mondja, már ami különbségként megmaradt, hogy tározódott, „természetesen, csak egy bizonyos időre, mert később a tározódott víz is lefolyik". Ebből az értelmezésből következteti, hogy ha a folyószakasz minden vize elfolyna, akkor nem volna csak tarozás. Ezzel tehát Péch a folyószakaszban maradó vízmennyiséget az ott már tartózkodó vízmennyiség térfogataként vélte elszámolhatónak. Péch szerint, ha a Timon-iéle „elemi fogalom helyes volna, akkor a tározott víztömeg nagysága egyedül a tározó űr nagyságától függne, és a tározó űr minden körülmény közt egyenlő lenne a tározódé víz tömegével. Ez azonban tényleg nem felel meg a valóságnak, mert egy és ugyanazon nagyságú tározó űrben némely körülmények között nagy tározás van, más körülmények közt pedig alig mutatkozik benne tározás. Ha 5
