Hidrológiai tájékoztató, 1985

MEGEMLÉKEZÉS - Dr. Dobos Irma: A 100 éves vízjogi törvény

A 100 éves vízjogi törvény A 19. századot a felgyorsult gazdasági élet jellemezte, amely a fokozott árutermelésben és a kereskedelem növekedésében nyilvánult meg. Ez a hatás nagymértékben érvényesült a vízügyi munkálatokban is, és szükségszerűen azok jogi szabályozásához vezetett. Szórványosan ugyan már a 16. századtól találkozunk a felszíni vízfolyások felmérésével, szabályozási terveivel, sőt a 18. század közepétől vízügyi jogalkotások is készültek. A 19. század vízrendezéssel és -hasznosítással kapcsolalatos rendeletek és törvények általában részmegoldásként, csupán egy-egy sürgős feladat szabályozására irányultak. Ezt az is bizonyítja, hogy az 1885. évi vízjogi törvény, amely korának kiváló és legkorszerűbb jogalkotása, minden korábbi törvényt és rendeletet hatályon kívül helyezett, az 1884. XIV. tc. kivételével. A „Tiszai törvény" fennmaradását az indokolta, hogy igen behatóan és részletesen rendezte a Tisza és mellékfolyóinak szabályozását, valamint a vízi munkálatokra alakult társulatok működését. Széchenyi István neve szorosan összefonódott a reformkori és a Bach-korszak vízügyi munkálatainak kezdeményezésével és részbeni végrehajtásával. Történelmi jelentősége leginkább abban nyilvánult meg, hogy felismerte a Dunának a nemzetközi víziútban betöltött szerepét. Neki köszönhető az Al-Duna felmérésére és szabályozására irányuló tervek kidolgozása, valamint a Vaskapu szabályozásának megvalósulása. Támogatta az 1825. évi reform-országgyűlésre készített jelentés alapján a Balaton és vízgyűjtőjének szabályozási munkálatait, majd 1845-ban bekapcsolódik a felmérési munkálatok befejezése után a Tisza-völgy szabályozásába is. A víziutak hasznosítása érdekében megszervezi az Első Dunagőzhajózási és a Balatoni Gőzhajózási Társaságot. Felismerte, hogy az országnak egy nemzetközi színvonalú üdülőövezetre is szüksége van, és ezt a Balaton fejlesztésében látta megvalósulni. A vízrendezési tervek végrehajtása — különösen annak célját tekintve — számos akadályba ütközött. így azután később Széchenyi István, hogy a kitűzött program megvalósuljon, a vízszabályozás fő feladatának központjába a földmentést, vagyis az ármentesítést és a lecsapolást állította, szemben a korábbi kereskedelmi célú javaslatával. Ezzel sikerült elérnie, hogy vízügyi politikáját a korábbinál lényegesen többen támogatták. Munkájához olyan munkatársat talált, mint Vásárhelyi Pál (1795—1846), aki jóformán minden nagy folyónk felmérésében részt vett és a nem mindennapi mérnöki feladatot, a Vaskapu szabályozását is végrehajtotta. A Balaton és vízgyűjtőjének rendezéséhez pedig Beszédes Józsefre (1787—1852), az ugyancsak kiváló vízdmérnökre támaszkodhatott. Az országban 1866-tól a vízügyi tevékenység a mélységi vizek feltárásával és hasznosításával bővült. Zsigmondy Vilmos (1821—1888) tevékenysége nyomán az artézi kutak száma fokozatosan emelkedett, és az 1880-as évek elején már 10—20 kutat tartottak számon, majd 1885-re megközelítette a harmincat. Ilyen körülmények között mind sürgetőbbé vált a vízügyi kérdések jogi rendezése. Kvassay Jenő (1850— 1919) érdeme, hogy átfogó javaslatával módot nyújtott egy új törvény előkészítésére és megalkotására. A szerkesztésnél a legnagyobb akadályt a még mindig élő római joggyakorlat és az akkori magyar feudális társadalmi rendből fakadó magántulajdon jelentette. Több jó példa is akadt már ekkor, mint az 1869-es osztrák, 1879-es spanyol vízjogi törvény és a francia javaslat, amely a vizet egyöntetűen köztulajdonnak tekinti. Ennek szellemében megfogalmazott törvényjavaslatot 1882-ben Matlekovics Sándor államtitkár széles körű bizottság elé terjesztette megvitatásra. 1882. december 14-e és 1883. május 16-a között 33 bizottsági ülésen tárgyalták meg a javaslat minden részletét. A bizottságban több alkalommal számos neves közéleti személy, mint Zsigmondy Vilmos, Kvassay Jenő, Darányi Ignác, Herrich Károly és Baross Gábor is részt vett. A 9 fejezetből áló törvény igen nagy teret szentel a vízhasználatnak, amelynek alapját a tulajdonjog megítélése képezte. Már a törvényjavaslat tárgyalásánál a bizottság egyértelműen állást foglalt és megállapította, hogy a víz a természet ajándéka, használata közösségi érdek, ezért köztulajdon. A felszín alatti vizeiket viszont meghagyja annak, aki feltárja, s csak abban az esetben korlátozza a tulajdonjogot kártalanítás mellett, ha azt a közérdek megkívánja. Szabályozza és korlátok közé szorítja — belterületen és külterületen eltérő módon — a kutak létesítési távolságát a már meglevő kutaktól vagy egyéb létesítményektől, j Korszerűnek bizonyult az ásvány- és gyógyforrások környezetében a — helyi földtani viszonyoktól függően szakértői vélemény alapján — védőterület kijelölése. Az első alkalommal így megfogalmazott védelem tovább fejlesztve, még ma is él, sőt mindinkább lényeges eleme a víz szennyeződésének megakadályozásában. A vízimunkálatokkal kapcsolatosak a vízi szolgalmak szabályozása. Érthető is, hiszen az ország területénele legnagyobb része magántulajdont képezett és ezeket igen gyakran érintették a vízimunkálatok. Az igénybe vett területek kártalanítására nem követi a fejlett országokban kialakult helyes gyakorlatot, hanem változatlanul a közigazgatási úton hozott határozat után engedélyezi csak a bírósági eljárást. Előremutatóan és hangsúlyozottan szerepel a törvényben a víz- és a levegő szennyezésének megakadályozása, és kimondja, hogy „A vizeknek ártalmas anyagokkal való megfertőztetése tilos". A legveszélyesebbnek minősült kender- és lenáztatásból származó szennyvíz elhelyezésére és a levegőt szennyező állóvíz és mocsár felszámolására a helyi hatáság kap felhatalmazást. A törvény a legfontosabbnak az ember életfenntartásához szükéges ivó- és használati víz biztosítását tekinti és csak másodsorban engedélyezi az öntözést, de azt is csak úgy, hogy a felszíni vizekben károsodás ne keletkezzen. Az ország nagy részén a felszíni vizek felmérése (térképezése) az 1880-as évekre befejeződött, jó részükön a szabályozást is elvégezték, de még mindig számos feladat várt megoldásra. A már nagy múlttal rendelkező társulatokról bebizonyosodott, hogy e szervezeti forma a legalkalmasabb a vízimunkálatok elvégzésére, ezért újabbak létesítését segíti és szabályozza a törvény. Hogy a társulatok mennyire alkalmasak e feladatra, azt az is bizonyítja, hogy még ma is számos vízügyi munka elvégzése rájuk hárul. A felszíni vizeken kívül az egyéb vízi létesítmények (töltések, zsilipek, kutak) feletti felügyeletet gyakorló hatóság szerepe ekkor bontakozott ki igazán. Bár a hatóság neve az elmúlt 100 év alatt változott, hatásköre az új követelményeknek megfelelően alakult, s a törvény ellen vétőkkel szemben a bírságolási joga is megmaradt. Üjszerű a törvény intézkedése a vízikönyvek vezetéséről, amely ma is a vízügyi igazgatóságok legteljesebb műszaki dokumentációjának tárát és nyilvántartását képezi. Az 1886. január 1-én életbe lépett vízjogi törvényben először fogalmazódott meg a 19. századi korszerű vízügyi politika. Számos, jelenleg is fennmaradt intézkedése pedig arra mutat, hogy hosszú időre meghatározta és biztosította az ország vízgazdálkodásának irányvonalát és fejlődését. Dr. Dobos Irma 8