Hidrológiai tájékoztató, 1981

2. szám, október - TERÜLETI VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Zarándy László: A mérnökgeológiai adottságok figyelembevétele nagytömegű ipari hulladéklerakó-terek tervezése során

kai a mezőgazdasági területeik jelenlegi átlagos 34,6 t/ha évi talaj lepusztulását legalább 15 t/ha értékre lehet lecsökkenteni. B) A műtrágya és növényvédőszerek által okozott környezetszennyezés kiküszöbölésének lehetőségei A vízgyűjtőn folyó növénytermesztési tevékenységgel együtt járó műtrágyázás és növényvéd ős zerezés a bemosódás következtében a vízfolyások növényi tápanyagtartalmát jelentős mértékben növeli. Felméréseink szeriint a vízgyűjtőn a műtrágya fajlagos felhasználása 1978-ban 387 kg/ha, 1979-ben 362 kg/ha, míg a növényvédőszer fajlagos felhasználása ugyanebben az időszakban 14.4 kg/ha, illetve 13,9 kg/ha volt. A kismértékű csökkenés ellenére nagy a felhasznált kémiai anyagok mennyisége. A műtrágyatárolás a vízgyűjtőn nem megfelelő. Fedett tárolótéren a felhasználásra kerülő műtrágya 10— 15%-át, a többit szabadban, általában fóliatakarással helyezik el. Ennek következménye, hogy egy-egy kiadós zápor jelentős mennyiségű növényi tápanyagot juttat közvetve a Balatoniba. A növényvédőszerek zárt tárolása mindenütt megoldott. Megoldásra vár viszont a növényvédelmi berendezések, gépek, eszközök mosásakor jelentkező szennyezett víz ártalommentes elhelyezése. A javasolható intézkedések — agrokémiai központok létesítésével a műtrágya fedett tárolása, a keletkező szennyezett csapadék- és használt vizek megfelelő kezelése és elhelyezése; — a felhasználásra kerülő műtrágya mennyiségének meghatározását a talaj tápanyagkészlietének, valamint az adott növény igényének a figyelembevételével kell végezni; — be kell vezetni a sortrágyázást, így az optimális hozam eléréséhez szükséges műtrágyameninyiség csökkenthető; — a nem mozgékony tápanyagokat közvetlenül a gyökérzónába célszerű juttatni. C) A Balaton déli vízgyűjtőjén levő állattartó telepek, azok környezet-, illetve vízminőségvédelmi helyzete A vízgyűjtő állattartó telepeire jellemző, hogy a szakosított nagy telepek mellett nagyon sok elszórtan üzemelő hagyományos kis telep működik (19 gazdaság 37 sertéstelepen 63 500 db, 17 gazdaság 46 szarvasmarhatelepen 13 547 db állatot tart). A szarvasmarha-telepeknél mindenütt almos állattartás van, míg a sertéstelepeken gyakran még a kis és középtelepeknél is vízöblítéses trágyiaeltávolítást alkalmaznak. Az állattartó telepelken keletkező hígtrágya kezelése és elhelyezése a környezet- és vízminőség-védelmi igényeket nem elégíti ki. A vízgyűjtőn az általános gyakorlat az, hogy a hígtrágyát többnyire aknákban, medencékben, természetes völgyhajlatokban tárolják és ezekből a hígtrágyát szippantókocsival ellenőrizhetetlen helyekre elszállítják. Mind a gyűjtési mód, mind az elhelyező terület megválasztása általában nem felel meg a Balaton-Vízgyűjtő fokozott vízminőség-védelmének. A hígtrágya szennyező hatásának csökkentése érdekében a következőket javasoljuk: — fel kell számolni az elszórtan üzemelő kis telepeket; — az almozást és a mechanikus trágyaeltávolítást szélesebb körben kell alkalmazni; — a kritikus helyeken a vízöblítést meg kell szüntetni és víztakarékos technológiát kell bevezetni. A hígtrágyakezelés és -elhelyezés vonatkozásában: — előtérbe kell helyezni a komposztálásos hígtrágyakezelést ; — öntözéses elhelyezés esetén — napi 20—30 m

:: hígtrágyatermelés felett — a sok hátránnyal járó szippantókocsis kihordást az öntözővezetékes kijuttatással kell felváltani; — az elhelyező területek megválasztásánál a felszíni és talajvízszennyezést ki kell zárni. A mérnökgeológiai adottságok figyelembevétele nagytömegű ipari hulladéklerakó-terek tervezése során ZARÁNDY LÁSZLÓ Mélyépítési Tervező Vállalat A hulladékok egyre nagyobb tömegben való keletkezése az iparosodás velejárója, elhelyezésük a környezetvédelem problémáinak megoldásával együtt korunk legnehezebben megoldható feladatai közé tartozik. Hazai viszonylatban koncentráltan a széntüzelésű erőművek saiak-pernyetömege; a timföldgyártás melléktermékeként visszamaradó vörösiszap és néhány nagyobb bánya meddőhányója okozza ilyen értelemben a legtöbb „gondot". Megemlíthetnénk még — mint keletkező hulladékot — a városok kommunális hulladék- (szemét-) tömegét, valamint a mezőgazdaságban keletkező különféle hígtrágyákat is, ezek menynyisége azonban (egy-egy adott helyen, néhány kivétellel) általában egy-két nagyságrenddel kisebb az előbb említett ipari hulladéktömegeknél. Széntüzelésű erőműveinkből napjainkban mintegy 5 millió tonna salak-pernyeanyag kerül évenként a hányókra, három timföldgyárunkban évente 2 millió tonna vörösiszap keletkezik, a bányák dúsítás után visszakapott meddőtömegét becsülni is nehéz. Ezek a hulladékanyagok a legtöbb esetben hidraulikus szállítással kerülnek ki a mesterségesen kialakított ülepítőiéire, ahol a szállítófolyadékból leülepedve végleges elhelyezésükre kerül sor. Az első ipari hulladéklerakó-terek (hányók, hidraulikus hányók) az üzemek közvetlen környezetében keletkeztek — tekintettel az akkori (szerényebb) gépészeti-szállítási lehetőségekre. A mai ilyenirányú ismeretek 15—20 km-re bővítették a szállítás hatósugarát, lehetőséget teremtve ezzel az újonnan telepítendő hányók helyének több szempontból is kedvezőbb kiválasztására. A hulladékanyagokat szállító folyadék (víz) egy része menthetetlenül a talajba szivárog Az elszivárgás mértéke elsősorban a lerakótér altalija vízáteresztőképességének függvénye. Mivel az elszivárgó szállítóvíz kémiai összetétele általában eltér a talajvíz, vagy a felszíni vízfolyások kémiai jellemzőtől, nem engedhető meg ezek kommunikációja (példáil: a vörösiszapszállítóvíz pH-értéke — a bauxit nátronlúggal történő „feltárása" következtében — 10—11 között van). Az elszivárgás elleni védekezés módja: a lírakóterek valamilyen anyaggal vagy módszierrel való beszivárgás (el9