Hidrológiai tájékoztató, 1980

2. szám, október - Mensáros Péter: A Dunántúli-középhegység karbonátos víztartóinak nagy egységei

A Dunántúli-középhegység karbonátos víztartóinak nagy egységei* MENSÁROS PÉTER Eötvös Loránd Tudományegyetem A Dunátúli-középhegység (DKH) karbonátos üledékeiben egységes,.összefüggő karsztvíztömeg tározcdik. Ennek az egységes karsztvízrendszernek elhelyezkedését (domborzatát), áramlási lehetőségét a jelenlégi hegységszerkezeti viszonyok és a kőzetek eltérő földtani és fizikai paraméterei határozzák meg. Ezek meghatározó szerepét különösen az utóbbi évek nagyméretű mesterséges és folyamatos vízkivétele során kialakult újabb és újabb vízdomborzat, illetve a megváltozott áramlási irányok mutatják. A bányák víztelenítése ma már — és a jövőben még fokozottabban — olyan vízmennyiség kiemelését teszi szükségessé, amely a korábbiaknál sokkal mélyrehatóbb változást okozhat a természetben. Ezért még pontosabb mennyiségi előrejelzés szükséges, ami még részletesebb földtani ismereteket követel meg. A Nagyegyháza—Csordakút—Mány-i medencék vízföldtani kutatásainak eredményei rámutattak az előrejelzéshez elengedhetetlen néhány fontos tényezőre. 1. Víztartók litológiai jellemzői. 2. Rétegtani és fáciestani viszonyok. 3. Szerkezeti és ősföldrajzi viszonyok. 1. Ki kell emelni az említett vizsgálatok alapján, hogy vízföldtani szempontból nemcsak a triász mészkőés dolomitterületeket kell elkülöníteni, hanem a ladini, karni és nóri korú dolomitterületeket is. A legidősebb főkarsztvíztároló triász dolomit az anizusi—ladini, amely jól kristályosodott, algalikacsos, töredezett, karsztosodásra kevésbé hajlamos. A karni dolomitfajták kemények, ridegek, de porlódásra nagyon hajlamosak ezért nyílt repedéseik gyakran dolomitporral kitöltöttek. Ez különösen a medenceüledékekkel fedett — tehát a kőszén- és bauxitbányák — területén jellemző. A nóri dolomit — különösen a DKH délnyugati területein — homogén, rideg, erőhatásra cm-es nagyságrendű darabokra széteső. Az északkeleti területeken ezt 1,0— 1,5 m-es likacsos-mikrosávos rétegek tagolják, ami azonban nem jelent a vízvezetésben, illetve tározásban megmutatkozó lényeges változást. A felsőnóri—raeti dachsteini mészkő jól töredező és karsztosodásra nagyon hajlamos. A vízvezetőképességben mutatkozó különbségeket inkább az adott terület ősföldrajzi (karsztosodási lehetőség) viszonyai határozzák meg. 2. Az összefüggő karbonátterületek triász dolomitjának elterjedését vizsgálva, annak képződése északkelet felé — fokozatos átmenettel — egyre korábban indul meg, de korábban is fejeződik be. Különbség van a két közbetelepült vízzáró, vízrekesztő márgaösszlet (alsófelsőkarni Veszprémi márga és a kösszeni fáciesű Szőci márga) helyzetében és vastagságában is. A Veszprémi márga északkeletre haladva felső részének rovására vékonyodik meszesedik, tűzköves mészkő közbetelepüléseket tartalmaz, de ezzel vízzáró jellegét nem veszíti el. Különösen a Nagyegyháza—Mány-i barnakőszén-mendencék víztelenítésével kapcsolatos távolhatások (pl. budai hévforrások) optimista tervezésében nagy jelentőségű. A Szőci márga a DKH délnyugati részén a nóri fődolomit és a raeti dachsteini mészkő közé települ, vízföldtanilag is elválasztva azokat. Északkelet felé haladva — vékonyodása mellett — a nóri, illetve raeti dachsteini mészkő közé települ. Vízvédő hatása elsősorban a halimba—ajkai medencékben jelentős. -3. A DKH fejlődéstörténetében ismert üledékhézagok * Előadásként elhangzott a Magyarhoni Földtani Társulat Budapesti Területi Szervezete 1979. február 28-i előadóülésén. megadják a lehetséges karsztosodási periódusokat. Az első jelentős üledékhézag az alsókrétába tehető a Bakonyi színklinórium északi és déli szárnyán, valamint a Zirc és Tata közötti területen. Ez alatt a lepusztítás játszott döntő szerepet a jura csak foltokban, foszlányokban maradt meg. Időtartama kb. 15 millió év. 2—3 millió évnyi időtartamot jelentő üledékhézag van az apti mészkő és az alsó-, középsőalbai tarka agyag képződése között, illetve a középsőkréta üledékek képződése alatt, de csak helyi jelleggel. E két utóbbinak vízföldtani jelentősége nincs. Regionális üledékhézag volt az alsócenomán utántól a szantoni emeletig. Ez a szárazulati szakasz (kb. 16— 17 millió év) a délnyugati és az északnyugati Bakonyban mutatható ki, a fedőüledékek alapján. A színklinórium szárnyakon és északkelet felé egyre szélesedő sávban színklinórium tengelyében is egészen a középsőeocénig (50 millió év) tartott. A nagy kainozóos üledékhézag uralkodóan a DKH színklinóriumának déli szárnyára korlátozódott, míg a tengelyzóna és az északi szárny kainozóos üledékekkel fedődött le, szigettenger jelleggel. A kainozóos üledékeken belüli üledékhézagok lepusztítási tevékenysége az alaphegységet elszigetelt foltokban érintette, míg a déli szárnyon gyakorlatilag folyamatos karsztosodás és lepusztítás folyt. A Dunántúli-középhegység karsztvízföldtani egységei Szem előtt tartva, hogy a DKH főkarsztjában tározódó karsztvíz egységes rendszert alkot, az előbbiek alapján lehetőség van a DKH-nek a következőkben részletezett karsztvízföldtani területegységekre történő felbontására. A karsztvíz jelenlegi és várható mozgását, domborzatát a jelenlegi földtani-szerkezeti helyzet határozza meg. Ennek alapján az ÉK-DNy-i csapásirányú DKH színklinóriumát négy nagyszerkezeti egységre bonthatjuk: I. Peremi területek. II. Balatonfelvidék és annak északnyugati szerkezeti ellenpárja és rétegtani megfelelője. III. A színklinórium északi és déli szárnya. IV. A színklinórium tengelye és annak részterületei. I. Peremi területek. Ezek fiatal üledékekkel fedett kristályos, ópaleozóos, döntő mértékben vízzáró képződményei adják a peremi összlet és a mezozóos karbonátos tömeg keretét. II. Balatonfelvidék. Az ópaleozóikumtól a felsőkarniig terjedő üledéksorban vízzáró és víztartó képződmények váltakoznak. A víztározására alkalmas mészkő- és dolomittípusok azonban kis vastagságúak és rétegtanilag, szerkezetileg elszigetelt helyzetük miatt csak helyi jelentőségűek. A színklinórium déli szárnyától való vízföldtani önállóságát egy feltolódási zóna, valamint a Veszprémi márga jelenléte biztosítja. A Balatonfelvidék északnyugati megfelelője mélybesüllyedt, kevésbé feltárt. Az itt is nagyvastagságú Veszprémi márga hasonló jelentőségű, mint a Balaton^ felvidéken (bakonyszűosi, bakonyszentlászlói fúrások). Ez az egység csak a Pannonhalma—Bakonybánk és Takácsi—Pápa—Nagygyimót által határolt területen alkotják az alaphegység felszínét. Északkelet felé a Gönyü—2. számú fúrásban feltárt Veszprémi márga ennek az egységnek északra tolódását jelzi. 16